Két napja, mikor bele akartam kezdeni ebbe a cikkbe, még próbáltam volna pozitív felütéssel zárni, legalábbis reménykedő gondolatokat beleszőni. De mára már világossá vált, hogy nem sok értelme maradt holmi csalfa reménysugárban bízni. Már évek óta egyre kevesebb a reménység. Csak a csend maradt. Újra egy lépéssel előrébb léptünk – vagyis inkább hátra, a sötétségbe – afelé, ahol már nincs egyenlőségjel két ember között. Ahol már nem az számít, ki milyen értéket képvisel, hogy mindenkitől színesebb, gazdagabb lehet a társadalom, hanem az számít egyáltalán embernek, aki egy skála normálisnak kijelölt origójához minél közelebb helyezkedik el. Vagyis rosszul fogalmaztam, mert pont azon a bizonyos nullponton kell állni, hisz semmiféle kilengés nem megengedett.
TOVÁBB OLVASOM →Címke: önbecsülés
Szakítás a főnökkel
Több, mint 1 éve már, hogy megváltozott az élet ezen a bolygón. Közel 1 éve már, hogy az én, stabilnak hitt életem is megváltozott. Ám a stabil alatt most a megszokottat, statikust, veszélytelent, “kihívástalant”, mozdulatlant és merevet értem, ami meg nem feltétlenül jó is. Közel egy éve már, hogy nem írtam. Részben, mert saját magam újra építésével voltam elfoglalva, részben pedig, mert a gyászon, a búcsún kellett túllépjek és ez sokáig tartott - a körülményeket is tekintve. Ebbe a folyamatba enged betekintést az alábbi, egy tavalyi pályázatra készült írásom, átdolgozva és kibővítve.
Mennyire lehet törékeny dolog a bizalom, a hűség és az odaadás egy munkahelyi környezetben? Beszélhetünk egészséges, érzelmi alapú kötelékről egy főnökkel, vagy amit a réven nyer az ember, azt elveszti a vámon? Egyáltalán érdemes ilyen kapcsolatot kialakítani? Hisz ha megromlik a viszony, egyszerre két dolgot veszíthetünk: a munkahelyünket és ráadásul egy barátot is. Hogyan lehet felállni egy ilyen trauma után?
TOVÁBB OLVASOM →Majd’ szét robbanok, de nem mondom a szemedbe
„Hát persze! Mert nekem mindenki hülyeségét szó nélkül el kell viseljem. Bezzeg hibázzak csak én egyszer és rögtön mindannyian leszedik a fejem! Hát tudjátok mit? Kapja be mind!„
Te jó ég! Nem dicsekedni való dolog, de rengetegszer robbantak be ilyesmi gondolatok a fejembe. Sőt, ha nem figyelek oda, talán néha még ma is akarnának. Neked is előfordult? Na, csak őszintén! Hát persze, hogy igen. De ma már tudom, hogyan tudom eloltani azt a bizonyos kanócot.
Tovább olvasom →Én nyertem bibibí! 2. – FACEBOOK EDITION
1. rész – Én nyertem bibibí!
Írtam pár napja a rajtunk egészségtelen módon eluralkodó versengési lázról. Fentebb találsz linket, ha szeretnéd elolvasni, de eddig nem tetted volna. Tekinthetjük jelen írást a második résznek, így be is számoztam őket. Van ennek a témának egy olyan oldalhajtása is, amelyet ott akkor nem részleteztem, mindazonáltal létezik. És nem is olyan régóta. Azonban annál nagyobb kakaóval égeti rá bélyegét mindennapjainkra. Ez pedig az egyik legkedveltebb közösségi terünk, a Facebook. Vagy úgy nagy általánosságban a közösségi hálózatok, mint olyan. De hogyan is sarkallhat ez minket rivalizálásra?
Tovább olvasom →Én nyertem bibibí! 1.
Biztos sokszor hallottad már a fenti mondatot óvodások közt. Egy nagyon aranyos, mosolyogni való gyerekszokás, gondolná az ember. De hinnéd, hogy sokan felnőtt fejjel sem tudnak ezen túllépni és mindennapjuk részévé válik a kényszeredett versengés? Nap nap után, újra és újra birokra kelni az egész világgal.
Tovább olvasom →Ne dicsérj, mert megütlek – avagy miért irritálnak a bókok?
Előfordult már veled, hogy ciki volt, amikor dicsértek? Mert velem régen számtalanszor. És most nem csak a külsőre vonatkozókra gondolok. Sokszor egy „Olyan ügyes vagy!„-tól is felállt a szőr a hátamon.
Tovább olvasom →Arról, hogy miért is kezdem ezt el…
No, talán legjobb lesz, ha az elejétől indulok.
Nagyon sokáig nem voltam tisztában azzal, hogy mi az az önismeret. Azaz ez csak részben igaz. Merthogy a gyengeségeimmel nagyon is tisztában voltam. Nem tartoztam gyerekkoromban azok közé a kiváltságosok közé, akik kiegyensúlyozott családi körülmények közé csöppentek és már fiatalon megtapasztalhatták az egészséges énkép bimbózásának csodálatos folyamatát. Belekezdhetnék most a szülői szerepek abnormalitásának kivesézésébe, de csak vádaskodásnak tűnne, azt pedig nem akarom. Egyszer majd fogok írni erről is. Lényeges viszont, hogy önértékelésem egészen ziláltra sikeredett. És ha egy gyerek ilyen féloldalas önbecsüléssel cseperedik fel, akkor kénytelen elkezdeni elemeznie magát és jó esetben belevágni önmaga tudatos felépítésébe. Persze leélhettem volna az eddigi éveim ebben az állapotban is. Rengeteg ember teszi így egy életen át. De nem éreztem magam jól. Tömérdek szituációban kondult meg az a vészcsengő belül – már egész korán -, hogy valami nem kerek.
Tovább olvasom →