Két napja, mikor bele akartam kezdeni ebbe a cikkbe, még próbáltam volna pozitív felütéssel zárni, legalábbis reménykedő gondolatokat beleszőni. De mára már világossá vált, hogy nem sok értelme maradt holmi csalfa reménysugárban bízni. Már évek óta egyre kevesebb a reménység. Csak a csend maradt. Újra egy lépéssel előrébb léptünk – vagyis inkább hátra, a sötétségbe – afelé, ahol már nincs egyenlőségjel két ember között. Ahol már nem az számít, ki milyen értéket képvisel, hogy mindenkitől színesebb, gazdagabb lehet a társadalom, hanem az számít egyáltalán embernek, aki egy skála normálisnak kijelölt origójához minél közelebb helyezkedik el. Vagyis rosszul fogalmaztam, mert pont azon a bizonyos nullponton kell állni, hisz semmiféle kilengés nem megengedett.
TOVÁBB OLVASOM →Címke: emberi viszonyok
Szakítás a főnökkel
Több, mint 1 éve már, hogy megváltozott az élet ezen a bolygón. Közel 1 éve már, hogy az én, stabilnak hitt életem is megváltozott. Ám a stabil alatt most a megszokottat, statikust, veszélytelent, “kihívástalant”, mozdulatlant és merevet értem, ami meg nem feltétlenül jó is. Közel egy éve már, hogy nem írtam. Részben, mert saját magam újra építésével voltam elfoglalva, részben pedig, mert a gyászon, a búcsún kellett túllépjek és ez sokáig tartott - a körülményeket is tekintve. Ebbe a folyamatba enged betekintést az alábbi, egy tavalyi pályázatra készült írásom, átdolgozva és kibővítve.
Mennyire lehet törékeny dolog a bizalom, a hűség és az odaadás egy munkahelyi környezetben? Beszélhetünk egészséges, érzelmi alapú kötelékről egy főnökkel, vagy amit a réven nyer az ember, azt elveszti a vámon? Egyáltalán érdemes ilyen kapcsolatot kialakítani? Hisz ha megromlik a viszony, egyszerre két dolgot veszíthetünk: a munkahelyünket és ráadásul egy barátot is. Hogyan lehet felállni egy ilyen trauma után?
TOVÁBB OLVASOM →It’s a Match!
Ismerkedős appok, virtuális randik, mobilba zárt légyottok, végtelenített lista emberek felturbózott fotóival, minden napra valaki szebb, újabb, kalandosabb, ígéretesebb. És mellé hatalmas elvárás-hegyek tollbamondva a profilokban. Aki aktívan keresi a párját, azok közül kevés olyan akad, aki ne próbált volna ki hosszabb – rövidebb időre valamilyen randi oldalt / appot. Ezek a szolgáltatások kétségtelenül miattunk vannak. De biztos, hogy értünk is?
TOVÁBB OLVASOM →Az álarc mögé bújt én
Ahogy írom ezeket a cikkeket, nagyon sok után – és itt leginkább a önmagamról szólókra gondolok – kapok ahhoz hasonló visszajelzéseket barátoktól, mint „Ezt én nem is gondolta volna rólad„, vagy „Csaba, neked tényleg voltak ilyen problémáid?„. Mindenféle egoizmus nélkül írhatom, hogy részben jól is esnek ezek a visszajelzések. Jól esnek, de el is gondolkodtatnak egyszerre. Mert piszok jó színésznek kellett lennem, ha ezeket a belső harcaim ilyen jól el tudtam rejteni. De kinek is jó az, ha színészkedem, elrejtem magam? Pontosabban: jó az nekem, ha megjátszom életem bizonyos részeit? Fura egy dolog ez és sosem készültem erre így tudatosan. És ha nem érnek bizonyos impulzusok, talán még ma sem lennék azzal teljesen tisztában, milyen félrevezető is volt ez. És hogy miről is van szó?
TOVÁBB OLVASOM →Önnek jogában áll kihalni
„Soha nem volt még ennyire közel a végítélet órája.”
Elolvassuk a fenti idézetet és unottan lapozunk tovább, vagy görgetünk egyet, ha épp Facebookon lógunk. Egyszerűen nem szólít meg minket a téma. Pedig annyira érintettek vagyunk benne, hogy az már szinte fáj és mégis: egyúttal felfoghatatlan is számunkra. Pedig te is és én is a részei vagyunk egy nagy egésznek, ami speciel a mi közös világunk. És jelenleg nagyon úgy néz ki, hogy minden cselekedetünkkel a szakadék széléről araszolunk egyre csak tovább a feneketlen mélységbe.
Tovább olvasom →Majd’ szét robbanok, de nem mondom a szemedbe
„Hát persze! Mert nekem mindenki hülyeségét szó nélkül el kell viseljem. Bezzeg hibázzak csak én egyszer és rögtön mindannyian leszedik a fejem! Hát tudjátok mit? Kapja be mind!„
Te jó ég! Nem dicsekedni való dolog, de rengetegszer robbantak be ilyesmi gondolatok a fejembe. Sőt, ha nem figyelek oda, talán néha még ma is akarnának. Neked is előfordult? Na, csak őszintén! Hát persze, hogy igen. De ma már tudom, hogyan tudom eloltani azt a bizonyos kanócot.
Tovább olvasom →Jaj úgy aggódok, nehogy történjen veled valami! – avagy miért szeretjük az önbeteljesítő jóslatokat?
Szegeztek már neked hasonló mondatot, mondjuk egy hosszú út előtt? Esetleg volt már, hogy te magad intéztél ilyesmi üzenetet valakinek, mert annyira őrült mód aggódtál, amíg haza nem ért? És mit gondolsz, kinek segített ez, hogy az a bizonyos út jobban teljen, harmonikusabbá váljon? Neked, vagy esetleg a másik félnek? SPOILER ALERT: egyikőtöknek sem.
Tovább olvasom →Halló? Itt az önérzetem.
Egy rendelőben dolgozom. Ez nem titok. És mint olyan, néha telefonos ügyeletet is vállalunk, hogy a páciensek tudjanak időpontot foglalni. És ez néha kimeríthetetlen stresszforrássá válhat. Nem feltétlenül a vonal felém eső végén.
Tovább olvasom →Örök a barátság?
– Hát akkor ennyi volt?
– Hát… ennyi. – jött egy mély sóhaj után a letaglózó válasz.
Mind estünk már át szakításokon – nem is egyszer – és zaklattak fel ezekhez hasonló mondatok, nem igaz? Megpróbáltuk, magunkat adtuk, de idővel kiderültek az ellentétek. Próbáltunk dolgozni rajta, de nem sikerült. Így – jó esetben – beismertük magunknak is és a másiknak is, hogy ennyi volt. És most szorítkozzunk csakis a legjobb forgatókönyvre. A tagadások, elvárások és belső harcok az egy másik fejezet.
Tovább olvasom →Arról, hogy miért is kezdem ezt el…
No, talán legjobb lesz, ha az elejétől indulok.
Nagyon sokáig nem voltam tisztában azzal, hogy mi az az önismeret. Azaz ez csak részben igaz. Merthogy a gyengeségeimmel nagyon is tisztában voltam. Nem tartoztam gyerekkoromban azok közé a kiváltságosok közé, akik kiegyensúlyozott családi körülmények közé csöppentek és már fiatalon megtapasztalhatták az egészséges énkép bimbózásának csodálatos folyamatát. Belekezdhetnék most a szülői szerepek abnormalitásának kivesézésébe, de csak vádaskodásnak tűnne, azt pedig nem akarom. Egyszer majd fogok írni erről is. Lényeges viszont, hogy önértékelésem egészen ziláltra sikeredett. És ha egy gyerek ilyen féloldalas önbecsüléssel cseperedik fel, akkor kénytelen elkezdeni elemeznie magát és jó esetben belevágni önmaga tudatos felépítésébe. Persze leélhettem volna az eddigi éveim ebben az állapotban is. Rengeteg ember teszi így egy életen át. De nem éreztem magam jól. Tömérdek szituációban kondult meg az a vészcsengő belül – már egész korán -, hogy valami nem kerek.
Tovább olvasom →