Kategória: Érzelemszilánkok

Belső világunk, legbensőbb érzéseink hiába a miénk, néha mégis értetlenül állunk önmagunk előtt.

Szakítás a főnökkel

Több, mint 1 éve már, hogy megváltozott az élet ezen a bolygón. Közel 1 éve már, hogy az én, stabilnak hitt életem is megváltozott. Ám a stabil alatt most a megszokottat, statikust, veszélytelent, “kihívástalant”, mozdulatlant és merevet értem, ami meg nem feltétlenül jó is.

Közel egy éve már, hogy nem írtam. Részben, mert saját magam újra építésével voltam elfoglalva, részben pedig, mert a gyászon, a búcsún kellett túllépjek és ez sokáig tartott - a körülményeket is tekintve. Ebbe a folyamatba enged betekintést az alábbi, egy tavalyi pályázatra készült írásom, átdolgozva és kibővítve.

Mennyire lehet törékeny dolog a bizalom, a hűség és az odaadás egy munkahelyi környezetben? Beszélhetünk egészséges, érzelmi alapú kötelékről egy főnökkel, vagy amit a réven nyer az ember, azt elveszti a vámon? Egyáltalán érdemes ilyen kapcsolatot kialakítani? Hisz ha megromlik a viszony, egyszerre két dolgot veszíthetünk: a munkahelyünket és ráadásul egy barátot is. Hogyan lehet felállni egy ilyen trauma után?

TOVÁBB OLVASOM →

Az álarc mögé bújt én

Ahogy írom ezeket a cikkeket, nagyon sok után – és itt leginkább a önmagamról szólókra gondolok – kapok ahhoz hasonló visszajelzéseket barátoktól, mint „Ezt én nem is gondolta volna rólad„, vagy „Csaba, neked tényleg voltak ilyen problémáid?„. Mindenféle egoizmus nélkül írhatom, hogy részben jól is esnek ezek a visszajelzések. Jól esnek, de el is gondolkodtatnak egyszerre. Mert piszok jó színésznek kellett lennem, ha ezeket a belső harcaim ilyen jól el tudtam rejteni. De kinek is jó az, ha színészkedem, elrejtem magam? Pontosabban: jó az nekem, ha megjátszom életem bizonyos részeit? Fura egy dolog ez és sosem készültem erre így tudatosan. És ha nem érnek bizonyos impulzusok, talán még ma sem lennék azzal teljesen tisztában, milyen félrevezető is volt ez. És hogy miről is van szó?

TOVÁBB OLVASOM →

Majd’ szét robbanok, de nem mondom a szemedbe

„Hát persze! Mert nekem mindenki hülyeségét szó nélkül el kell viseljem. Bezzeg hibázzak csak én egyszer és rögtön mindannyian leszedik a fejem! Hát tudjátok mit? Kapja be mind!„

Te jó ég! Nem dicsekedni való dolog, de rengetegszer robbantak be ilyesmi gondolatok a fejembe. Sőt, ha nem figyelek oda, talán néha még ma is akarnának. Neked is előfordult? Na, csak őszintén! Hát persze, hogy igen. De ma már tudom, hogyan tudom eloltani azt a bizonyos kanócot.

Tovább olvasom →

Jaj úgy aggódok, nehogy történjen veled valami! – avagy miért szeretjük az önbeteljesítő jóslatokat?

Szegeztek már neked hasonló mondatot, mondjuk egy hosszú út előtt? Esetleg volt már, hogy te magad intéztél ilyesmi üzenetet valakinek, mert annyira őrült mód aggódtál, amíg haza nem ért? És mit gondolsz, kinek segített ez, hogy az a bizonyos út jobban teljen, harmonikusabbá váljon? Neked, vagy esetleg a másik félnek? SPOILER ALERT: egyikőtöknek sem.

Tovább olvasom →

Gyere már változás, nem érek rá egész nap!

A mai felgyorsult világunkban egyre inkább kezdünk hozzászokni ahhoz, hogy mindent készen kapunk. A gyorséttermekbe beülve instant kaját, a közösségi hálón lógva instant érzelmeket, a népszerű táplálékkiegészítőktől meg instant izmokat. Elhitetik velünk, hogy amit csak akarunk, egyből meg is kaphatjuk. Instant. Hát csoda, ha belső világunkat, az érzékeny kis lelkünket érintő „hibajavításokat” is egyből akarjuk élvezni?

Tovább olvasom →

Én nyertem bibibí! 1.

Biztos sokszor hallottad már a fenti mondatot óvodások közt. Egy nagyon aranyos, mosolyogni való gyerekszokás, gondolná az ember. De hinnéd, hogy sokan felnőtt fejjel sem tudnak ezen túllépni és mindennapjuk részévé válik a kényszeredett versengés? Nap nap után, újra és újra birokra kelni az egész világgal.

Tovább olvasom →