Több, mint 1 éve már, hogy megváltozott az élet ezen a bolygón. Közel 1 éve már, hogy az én, stabilnak hitt életem is megváltozott. Ám a stabil alatt most a megszokottat, statikust, veszélytelent, “kihívástalant”, mozdulatlant és merevet értem, ami meg nem feltétlenül jó is. Közel egy éve már, hogy nem írtam. Részben, mert saját magam újra építésével voltam elfoglalva, részben pedig, mert a gyászon, a búcsún kellett túllépjek és ez sokáig tartott - a körülményeket is tekintve. Ebbe a folyamatba enged betekintést az alábbi, egy tavalyi pályázatra készült írásom, átdolgozva és kibővítve.
Mennyire lehet törékeny dolog a bizalom, a hűség és az odaadás egy munkahelyi környezetben? Beszélhetünk egészséges, érzelmi alapú kötelékről egy főnökkel, vagy amit a réven nyer az ember, azt elveszti a vámon? Egyáltalán érdemes ilyen kapcsolatot kialakítani? Hisz ha megromlik a viszony, egyszerre két dolgot veszíthetünk: a munkahelyünket és ráadásul egy barátot is. Hogyan lehet felállni egy ilyen trauma után?
Emlékszem, 7 évvel ezelőtt, mikor kaptam egy nagyon csábítóan hangzó ajánlatot egy ismerősömtől, már évek óta magam alatt voltam. Volt munkám, szerettem is – magát a munkát és a kollégákat is -, de az érte kapott csekély fizetés csak megalázóan szerény életminőséget biztosított. És ez már borzasztóan nyomasztott, egészen a depresszióig kergetve. Aztán jött az a bizonyos ajánlat, amely nem csak anyagilag volt csábító, de megbecsüléssel is kecsegtetett. Az akkori énemről érdemes tudni, hogy részben családi háttérre visszavezethető okokból, részben az akkor már évek óta húzódó reményvesztettség miatt a bátorsággal, a megnyílással, a másokkal – jellemzően idegenekkel – való kooperatív kommunikációval eléggé hadilábon álltam. Magamat többszörösen alábecsültem. Így amikor jött valaki, aki megrendíthetetlen magabiztossággal állította, hogy látja bennem a lehetőséget és ha keményen dolgozok, ő gazdaggá, vezető beosztásúvá tesz és fiaként fog szeretni, nos már annyira szomjaztam a jóra, hogy azonnal elfogadtam az ajánlatot. És évekig hittem is az ebben az egészben.
Igaz, néha voltak zavarok kettőnk kommunikációjában, de eleinte ezeket feledtetni tudták a pozitív élmények.
És a kezdeti években azokból volt bőven. Az egyre jobban érezhető anyagi biztonság, az új munkatársak, az új közösség, a biztos munkahelyi háttér mind ahhoz segítettek hozzá, hogy elkezdhessek fejlődni.
A munkám jellegéből kifolyólag – mely során folyamatosan idegenekkel kellett kommunikáljak – arra lettem “kényszerítve”, hogy nyitnom kelljen kifelé, a világ felé. Hogy megnyilvánuljak és áttörjem azokat az önmagam által emelt falakat, amelyek addig visszatartottak.
A folyamatos ingereknek hála nem volt más választásom, mint előre menekülni.
Mindig egy újabb kis lépéssel. Eleinte nagyon kellett akarnom és nyitottnak maradnom, hisz ha azt nézzük több évtizedes lemaradást kellett behozzak önbecsülés és kommunikáció terén. Több évtizedes falakat kellett lebontanom. Aztán ahogy haladtam és jöttek a pozitív visszajelzések, egyre élvezetesebbé és önjáróbbá vált a folyamat.
Egy idő után viszont még sűrűbbé váltak a kommunikációs zsákutcák a főnökömmel. A viták, a leuralások. Nagyon sokat tekintettem ekkortájt magamba. Hogyan oldhatnám fel az ellentétet, hogyan viszonyuljak másképp? És persze egy ilyen helyzetben az ember legtöbbször önmagában keresi a hibát. Kettős érzések kavarogtak bennem. Ahogy egyre éreztem, hogy közelebb kerülök önmagamhoz, merek felvállalni, sőt kiállni magamért, ezzel párhuzamosan romlott meg, halványodott el a kapcsolatunk. Elnémultunk egymás felé. Én tőle, a főnöktől vártam volna, hogy kezdeményezzen egy őszinte beszélgetést – rólunk. Ő kerülte az efféle nyílt kommunikációt, amely magában hordozta a veszélyét, hogy esetleg “fájhat”. Amikor viszont kérdeztem, hogy minden rendben e köztünk, mindig csak a széles mosolyú “Hát persze, semmi gond!”-féle választ kaptam. Színjátékká vált minden. Akkor már persze tudtam, hogy az ígéretek is csak ígéretek maradtak. És őszintén, már meglepődni sem tudtam azon, hogy amint jött a pandémia, úgy kerültem el én is a cégtől, a járványt felhasználva ürügyként.
De mégis miért maradtam benne oly sokáig egy ilyen, egyre mérgezőbb helyzetben?
Az “egyrészt”
Egyrészt talán a valahová tartozás reménye miatt. Az ember már csak úgy van huzalozva, hogy mindig is tartozni akart valakihez. Legyen szó akár a kapcsolódás természetes vágyáról, vagy önös, esetleg anyagi okokról, netán egyéb motiváló erőkről – tulajdonképp mindegy is. A lényeg, hogy kielégítsük eme ösztönös szomjunkat. Amennyiben pedig ez egyéb hasznokkal is jár, nos akkor már több legyet is ütöttünk egy csapásra. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor voltaképpen meg is találtuk az emberi csoportok alakulásának esszenciáját. Ezekben a kisebb-nagyobb csoportokban különböző viszonyok, érzelmek kavarognak. Ez a dinamika, ezek a kapcsolatok átitatják egész életünket. Így épül fel a társadalmunk.
Ezeknek a kapcsolati hálóknak, csoportoknak egy különleges típusa a munkahelyi csapat. Tagjai például sokszor – részben, vagy egészben – muszájból kerülnek bele. Természetesen a modern kornak hála már megtehetjük – akár több egymásutánban is -, hogy mi választunk. Vagy mondjuk lehetnek olyan – akár lelki, akár anyagi – kényszerítő erők, amelyek miatt egyszerűen kénytelenek vagyunk váltani. Éppen ezért a csoport tagjai – a rég benne lévők, de az újonnan bekerülők is – felelősséggel tartoznak egymásért, hogy például tudatosítsák és elmélyítsék az összetartozás érzését.
Rám ez az újonnan magába fogadó kis csapat igen jó hatással volt, ez vitathatatlan. Egyrészt, mint egy inkubátor, védő szerepet töltött be, hogy elfogadó oltalmában fejlődhessek. Másrészt pedig ez a segítő közeg katalizátorként gyorsította fel magát az önfejlődés-önfejlesztés folyamatát. Ezért a kezdeti időszak igen produktív volt abból a szempontból, hogy sikerült mélyebben magamba lássak és ássak. Sikerült végre egyáltalán megfogalmazni dolgokat – önmagammal kapcsolatban. Ahogy egyre jobban nyílt ki a szemem saját valómra úgy tárult fel a világ is előttem. Elkezdtem kérdéseket megfogalmazni, véleményt alkotni. Hogy miért tartottam olyan sokáig a véleményem kinyilvánításától? Miért is jó másokkal egy mély beszélgetést folytatni, egyáltalán nyitni idegenek felé? Mik azok a hatások-ellenhatások, amelyek a világot mozgatják? Milyen lelki kötelékeim, vagy épp fékeim játszottak szerepet döntéseimben? Vagy hogy miért engedtem belecsúszni gyakorlatilag egy második anya szerepbe a felettesem?
Ha már te is gondolkodtál hasonlókon akkor tudod, hogy egy válasz száz másik kérdést szül.
De van az egészben valami megnyugtató. Amikor rájössz, hogy vannak mások is, akik hozzád hasonlóan gondolkodnak. Akiket szintén érdekelnek azok a kérdések, amik téged is. Amikor rájössz, hogy nem vagy hibás, csupán a reakcióid, a viselkedésed miatt. Hisz a mögötted álló évek, neveltetésed is formáló hatással vannak rád és az a megannyi tapasztalat tesz azzá, aki vagy. Hogy a véleményednek nem kell kötelezően tükrözni a másikét. És a másik ember mögött is lehetnek lelki béklyók, amely gondolat pedig inkább arra inspirál, hogy elkezdj úgy gondolkodni: “Ő vajon miken mehetett át, ami miatt így érez?”, mintsem azon agyalni, hogy “Mit tettem rosszul?” Ez a fajta táguló horizont persze egy természetes folyamat része, a fejlődés velejárója. De az adott szituációban ez lett az ellentéteink megalapozója. Mert – bár akit egy cégnél vezető szerepre szánnak, attól elvárt a folyamatos szakmai, sőt a lelki, önismereti fejlődés – ironikus módon pont ezt a fajta változást kezdte fenyegetőnek érezni a feljebbvalóm.
A “másrészt”
Ha egy spontán szerveződő csoportot nézünk, idővel ott is kialakulnak alá-fölérendeltségi viszonyok. Időről időre felbukkanhatnak irányítók, akik segítségével fejlődhet a közösség, akik által a közös célok kikristályosodhatnak. Aztán persze, ha nem jó kezekbe kerül ez a fajta irányítás, akkor a csoportdinamika előbb-utóbb kirostálja őket. Viszont egy munkahelyi team-ben ezek a szerepek már eleve leosztottak. Éppen ezért óriási felelősség is gyakorolni azokat. Mivel egy ilyen környezetben a legtöbbször alanyi jogon jár a vezetői rang, ezért kétesélyes, hogy a megfelelő emberhez kerül e. A jól tevékenykedő, tudatos vezető képes empatizálni a csoporttal kollektíven, de személyenként is. Így tud folyamatosan motiválni, ezáltal előrevinni a tevékenységet is, a tagokat is. Míg egy olyan főnök, akit csak az eredmény motivál, de ugyanakkor nem inspirál, az nem képes jól kommunikálni a tagokkal, rossz visszajelzéseket ad, nem von be másokat a döntésekbe, sőt gyakran önös érdekeit emeli a csapat fölé. Mint például azok, akik egyszemélyes cégként teljesen jól megvannak, de amikor menet közben szembesülnek azzal a szituációval, hogy alkalmazottaik lettek, no azt a helyzetet már nem tudják megugrani.
A mi esetünkben a problémák ott kezdődtek, amikor túlságosan is komolyan vettem a munkahelyem “érdekeit”, amik viszont sokszor nem voltak összhangban a főnök érdekeivel. Utólag már látom, hogy ahogy egyre bátrabban – és az elbagatellizáló visszajelzések miatt egyre hangosabban – próbáltam hangot adni ötleteimnek, véleményemnek, úgy a másik oldal egyre görcsösebben próbált a “befolyásolható”, gyermeki stádiumban tartani, hisz egyre inkább fenyegetve érezte saját státuszát – paradox módon egy olyan embertől, akit pont azért alkalmazott, hogy átadja neki a stafétát és háttérbe vonulhasson. Akkor viszont – a történések sodrásában – még én is a személyes lencsémen keresztül néztem a helyzetet és láttam bele bántó dolgokat. Azonban már tudom, hogy felettesem önbecsapásának áldozata lettem. Egy személyes tragédia, amely végül szerencsétlen módon más életére is hatással volt. De akkor már éreztem annyi önbizalmat magamban, hogy ki mertem jelenteni: egy korszak lezárult és egy ennél jobb fog kezdődni.
Hogy mi a tanulság?
Bár végül csalódnom kellett egy kvázi barátban, mégis az ott tapasztalt elfogadó és támogató atmoszféra egyfajta inkubátor volt számomra. A másik oldal által tett beváltatlan ígéretek bennem placebóként erőt adtak a változtatáshoz. A kollégákkal kialakított jó kapcsolatok pedig segítettek megszilárdítani ezeket a változásokat és megerősítettek abban, hogy helyes irányban haladok. Ha valamit is változtatnék, vagy üzennék az akkori magamnak, az ez lenne: légy bátor és nyílt. Kezdeményezz és ülj le megbeszélni a kettőtök dolgát, hogy mi bánt.
A munkanélküliség hitvány érzés. Nagyon megalázó és rettentő mód személyiségromboló tud lenni. Senkinek se lenne szabad ezt éreznie, átélnie. És ha nem kerülök annó egy ilyen előretoló közegbe, a régi énemmel biztos belehaltam volna a munkakeresésbe. Azonban talán ilyenkor a legfontosabb, hogy az ember megpróbáljon előre nézni. Ha törekszünk a fejlődésre, akkor erősebben tudjuk kizárni a reménytelenség, vagy a feleslegesség érzését és jobban át tudjuk érezni, el tudjuk hinni saját kvalitásainkat. És ha mindettől megerősödve próbálunk a megoldásokra fókuszálni, akkor előbb-utóbb meg is fogjuk látni azt.