Az álarc mögé bújt én

Ahogy írom ezeket a cikkeket, nagyon sok után – és itt leginkább a önmagamról szólókra gondolok – kapok ahhoz hasonló visszajelzéseket barátoktól, mint “Ezt én nem is gondolta volna rólad“, vagy “Csaba, neked tényleg voltak ilyen problémáid?“. Mindenféle egoizmus nélkül írhatom, hogy részben jól is esnek ezek a visszajelzések. Jól esnek, de el is gondolkodtatnak egyszerre. Mert piszok jó színésznek kellett lennem, ha ezeket a belső harcaim ilyen jól el tudtam rejteni. De kinek is jó az, ha színészkedem, elrejtem magam? Pontosabban: jó az nekem, ha megjátszom életem bizonyos részeit? Fura egy dolog ez és sosem készültem erre így tudatosan. És ha nem érnek bizonyos impulzusok, talán még ma sem lennék azzal teljesen tisztában, milyen félrevezető is volt ez. És hogy miről is van szó?

Az ember olykor nem szívesen tárja fel az általa szégyellnivaló gyengeségnek vélt tulajdonságait.

Egyáltalán azt az érzést, hogy ő gyenge. Pláne, ha erre egy fajta igény már gyerekkorban kialakul. Hisz tudjuk, hogy a gyerekközösségek milyen kegyetlenek is tudnak lenni a gyengébbekkel. Ilyenkor gyorsan megtanul az ember valami másnak látszani. És az évek alatt az egész meglepően automatikussá tud válni. Rájövünk, hogy ez milyen jó páncél. És végül már gondolkodás nélkül vagyunk képesek ezt a látszatott valamit eljátszani. És ha nem kérdeznek, akkor nekem is kevésbé fáj. Mindenki örül.

Lényegében bizonyos fajta önvédelem ez. Elrejtünk mások elől személyiségünkből valamit és felveszünk egy látszat viselkedést, amivel becsomagoljuk a szégyellt részt. Függönyként húzzuk a kíváncsi szemek elé. Olykor egymásnak látszólag teljesen ellentmondó “attitűd dualitást” vagyunk képesek kreálni és a legnagyobb természetességgel élni az életünket eszerint. Az elme csodálatos hatalma.

Elárulok most egy titkot, ami nagyon sokáig arra sarkallt, hogy efféle kettős játszmában vegyek részt. És közben még igazán fel sem fogtam, hogy ezzel nem csak, hogy magamat nem védem, de másoknak is árthatok vele. De legalábbis a kapcsolatunknak nem feltétlenül tesz jót.

Ha önértékelési problémákkal küzdesz – és hogy mi okból, az most nem is fontos -, bizony hamar ráébredsz arra, hogy a világ egy szar hely.

Állandó démonjaid – hogy kevesebb vagy másoknál, a szakadatlan legmaróbb önkritika, a megszégyenülés félelme miatti szorongás és a negatív dolgok túlzott felnagyítása – folyamatos harcot vívnak benned a figyelmedért. Na, már most három út – vagy ha úgy tetszik három szint – áll ilyenkor előtted.

Fotó: chester wade, unsplash.com

Az első, hogy leélheted úgy az életed, hogy teljes kontrollt adsz felette ezeknek a démonoknak a kezébe. A saját téves eszméid rabja maradsz, bezársz és nem tudsz nyitni a világ felé. Nagyon sanyarú sors az ilyen, amikor a félelmeink kötnek gúzsba. Látjuk, hogy mi is lehetne belőlünk, de lebénít a saját tudatunk és lehúz a mélybe.

A legtöbbünk azért eljut a második szintre, amikor is rájön: ez nem egy egészséges érzelemvilág, ez nem a valóság. Persze nem tudunk teljesen megszabadulni a szörnyeinktől, ahhoz túl puhánynak gondoljuk magunkat. De pár varázsszóval már úgy ahogy bizonyos keretek közé tudjuk szorítani őket. Ezek pedig, amikor beismerjük magunknak, hogy ez bizony egy gyengeségünk, egy hibás viselkedés. És ezzel részben vissza is tudjuk venni a kontrollt. Nem süllyedünk tovább, bár emelkedni sem emelkedünk.

A következő, harmadik szint pedig már az lenne, amikor az ember elkezd proaktívan küzdeni az önsorsrontó gondolatok ellen és idővel sikerül is átfordítani a folyamatot, felismerni az erősségeinket, meglelni az egyensúlyt és magabiztossá válni. Ez lenne az ideális állapotunk.

Jó pár éves első szintbeli vakációm után sikerült átevickélnem a másodikra, azonban nagyon sokáig benne is ragadtam ebben a köztes szintben. És valamiért – már nagyon magam sem tudom miért – nem beszéltem erről senkivel. Talán mert valóban szégyelltem, vagy talán azért, mert úgy éreztem, ezt magamnak kell megoldanom és más úgysem értené meg. Megoldani akkor nem sikerült, ellenben szinten tartottam magam. És hogy véletlenül se kelljen egy kívülálló által szembesüljek önmagammal, elkezdtem játszani. Eljátszani azt, hogy nincs semmi baj. Eljátszani azt, hogy magabiztos vagyok. Eljátszani azt, hogy az életem szuper.

“Vannak rossz napok, dehát kinél nincsenek. És persze nem egy kacsalábon forgó kastélyban élek, csak egy albérletben, minimálbérből. De kösz, remekül vagyok!”

Aztán persze jött belső monológban a folytatás, hogy “De úgysem érdemlek többet és nyugi, ez nem pesszimizmus, csak a realitás.” De ezt már nem kötöttem mások orrára. Így történhetett meg az, hogy hosszú évek alatt sikerült egy olyan ember képét kialakítanom magamról, aki bár néha kicsit nyers, vagy kicsit komor, de egyébként teljesen rendben van önmagával. Azonban mindketten tudjuk jól, hogy az arra a bizonyos harmadik szintre jellemző magabiztosság és az enyém között óriási különbség volt, igaz? Leginkább az, hogy az enyém nem volt valódi.

Fotó: pexels.com

Viszont lenne itt valami ezzel az önámítás dologgal.

Attól még, hogy az ember úgy tesz, mint aki magabiztos, még nem feltétlenül az. Vagyis a zsigeri reakciói bizonyos szituációkban még mindig az önértékelési zavarai által lesznek torzítva. És ez bizony sok félreértésnek ad alapot. Mert nagyon sok helyzetben nem a helyén fognak kezelni sem engem, sem pedig az adott szituációt. És ez a téves jeleken alapuló még tévesebb visszajelzés viszont már egészen fájó tud lenni a számomra. És itt rejlik ennek az egésznek a csapda jellege. Mert mindenki azt hiszi, hogy helyes az az eseménysor, ahogyan cselekedett, mégis óriási vakvágány az egész. Nagyon félre tud ez vinni barátságokat, emberi kapcsolatokat, munkahelyi kötelékeket.

Azt írtam az előbb, hogy önámítás. De ha őszinte akarok lenni, akkor lehet ennek az egésznek a negatívumai mellett valami pozitív kicsengése is. Terápiás jellege, ha úgy tetszik. Ugyanis az, hogy erősnek állítom be magam, ha ügyesen csinálom, vissza is hathat rám. Ez a fajta önszuggesztió azonban tudatosságot és önfegyelmet igényel. Szóval nem érdemes hátradőlni a székben annak a biztos tudatában, hogy “De hiszen akkor minden rendben“. Ugyanis a megjátszásból ehhez bizony ki kell lépni és az egészet valami mássá átkonvertálni önmagunkban. Eltökélten, a nap minden percében masszírozni kell az agyunkat, hogy igenis képes vagyok magabiztosan viselkedni, érezni és annak is látni magam. Bizonyos értelemben ez már egy út a harmadik szintre.

Fotó: lucas Favre, unsplash.com

És hogy mi az egészből a tanulság? Talán annyi, hogy legyen akármennyire is ijesztő a sors, ne akarj álarc mögött élni. Az álarcokkal mindig csak a baj van. Félreértéseket szülnek, könnyen ráragadnak az ember arcára és ami a legfontosabb: nem őszinték. Amire rájöttem, hogy megmerjem azt lépni, hogy ne akarjak mindig erősnek látszani. Mert ez – hangozzon bármennyire is furcsán – nem a gyengeség jele, sőt épp ellenkezőleg. Érzelemvilágunk szerves része az az érzés is és meg kell élnünk olykor, hisz fontos szerepe van épülésünkben. Ha őszintén megmutatom önmagam, akkor másoktól is őszinte reakciót kapok. Magamhoz sokkal közelebb tudom engedni őket és ők közelebb is szeretnének majd kerülni hozzám. Maszkoktól és álruháktól szabadon.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.