Önnek jogában áll kihalni

“Soha nem volt még ennyire közel a végítélet órája.”

Elolvassuk a fenti idézetet és unottan lapozunk tovább, vagy görgetünk egyet, ha épp Facebookon lógunk. Egyszerűen nem szólít meg minket a téma. Pedig annyira érintettek vagyunk benne, hogy az már szinte fáj és mégis: egyúttal felfoghatatlan is számunkra. Pedig te is és én is a részei vagyunk egy nagy egésznek, ami speciel a mi közös világunk. És jelenleg nagyon úgy néz ki, hogy minden cselekedetünkkel a szakadék széléről araszolunk egyre csak tovább a feneketlen mélységbe.

Fotó: pexels.com

Nem ismerős a végítélet órája kifejezés? Kezdésnek akkor itt egy kis közszolgálati. A többiek nyugodtan ugorjanak pár bekezdésnyit, mi pedig utazzunk vissza az 1940-es évekig.

A végítélet órája (Doomsday Clock) egy olyan szimbólum, amely az ember által okozott globális katasztrófa bekövetkeztének valószínűségét jelzi. Vagyis azt, hogy milyen közel van az emberiség egy lehetséges teljes pusztuláshoz. 1947 óta teszi közzé a szimbolikus óra becsült állását egy atomtudósokból álló amerikai tudományos szervezet, a Bulletin of the Atomic Scientists.

Az órán az éjfél testesíti meg a feltételezett globális katasztrófát, a percek pedig a tudósok véleményét arról, hogy mennyire vagyunk ettől az apokalipszistől. Eleinte az óra azt jelképezte, hogy az emberiség milyen közel áll egy globális atomháborúhoz. 2007 óta azonban már számításba veszik az éghajlatváltozást, illetve az olyan újabb technológiai eredményeket is, melyek visszafordíthatatlanul károsíthatják az emberi életet a Földön. A The Bulletin’s Science and Security Board kíséri figyelemmel az élettudományok és a technológia fejleményeit, amelyek helyrehozhatatlan károkat okozhatnak az emberiségnek.

Végítélet órája grafikon, 1947–2018 (nézd meg nagyobb méretben)

1947-ben az óra indulásakor 7 percre állt a mutató éjféltől. Azóta 23 alkalommal lett előre-, vagy visszaállítva. Legközelebb éjfélhez két percre voltunk. Ez kétszer is előfordult: 1953-ban és 2018-ban. Legtávolabb pedig 17 percre álltunk tőle, 1991-ben. A legfrissebb óraátállítás 2018 januárjában volt. Akkor kerültünk ismét két percre éjféltől. Ezen idén, 2019-ben sem változtattak, a nukleáris fegyverek és az éghajlatváltozás kettős fenyegetése okán:

“Ezeket a jelentős fenyegetéseket – a nukleáris fegyverek és az éghajlatváltozás – tovább súlyosbította az elmúlt évben az információs hadviselés egyre nagyobb mértékű térnyerése, ami aláássa a demokráciát az egész világon, erősítve ezzel ez és más  fenyegetések kockázatát, ami a civilizáció jövőjét rendkívüli veszélybe sodorja.”

“2019 Doomsday Clock Statement”. Bulletin of the Atomic Scientists. 2019, január 24.

A végítélet órájának eredetije a Chicagói atomtudósok nevű nemzetközi kutatócsoporthoz fűzhető, akik a Manhattan Projektben vettek részt. (A Manhattan Projekt egy II. Világháborús kutatási és fejlesztési vállalkozás volt 1942 és 1946 között, aminek köszönhetjük az első atomfegyvereket.) A Hiroshima és Nagasaki elleni atomtámadások után elkezdtek nyomtatott hírlevelet kiadni, majd később egy magazint. Ez lett a Bulletin of the Atomic Scientists, amelynek fedőlapja a kezdetektől fogva egy órát ábrázolt. A művész Martyl Langsdorf alkotta meg a magazint máig reprezentáló ikonikus számlapot a társalapító Hyman Goldsmith felkérésére. Martyl az órával a probléma sürgősségét akarta kifejezni.

“(…) Mint egy visszaszámlálás egy atombomba robbanása előtt, az óra azt sugallja, hogy a megsemmisülés magától értetődően be fog következni, ha senki nem tesz lépéseket, hogy megállítsa.

“Science, art, and the legacy of Martyl” (megemlékező írás Martyl Langsdorfról). Kennette Benedict, Bulletin of the Atomic Scientists. 2013, április 9.

És most biztos úgy érzed, hogy milyen nagyon messzire keveredtünk az eredeti témától. Végítélet? Mi a franc? A szimbolikus éjfél azonban sokkal mélyebb jelentéssel is bír, mint azt elsőre, a fenti sorok olvasásakor gondolnád. Már rég túlléptünk egy feltételezett atomháború veszélyének árnyékán. Vállon veregethetjük magunkat: hosszútávon annál már sokkal rosszabbat tettünk. Borzongva olvassuk a megrázóbbnál megrázóbb cikkeket a fokozódó globális helyzetről, és a karosszékünkben egyik lábunkat átvetve a másikon mormogunk magunk elé, hogy “Hát valaki igazán tehetne már valamit“. És hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a valakibe mi magunk is bele kellene tartozzunk. Lustaságunkban az egész világ népességéhez viszonyítva mindössze arra a kétmaroknyi tudósra támaszkodunk, tőlük várunk megoldást. De arra sem vesszük a fáradtságot, hogy egy kicsit is komolyan vegyük a figyelmeztetéseiket.

A legnagyobb bűnünk pedig, amit ezidáig elkövettünk nem csupán a tetteink, hanem az a közöny, amivel a tetteink következményeire tekintünk.

Valamit nagyon másképp kellene csinálni.

Halljuk ezt már évtizedek óta. Olyan régóta, hogy talán hozzá is szoktunk. Sőt, már inkább idegesítő károgásnak tűnik az egész. “Ugyan mi a francot kellene tennem, pont nekem? Olyan kicsi vagyok én az egész világhoz képest. Észre sem vennék, akármit is művelnék. Eddig is jól elvolt a világ a dolgaimmal, ezután is ellesz.” Csak tudod ez a motiválatlanság nem személy szerint csak rád, vagy csak rám jellemző, hanem úgy nagy általánosságban mindenkire. Tömegekről beszélünk. Emberek millióiról, akik mind ugyanazt vallják, hogy ők ugyan tehetetlenek. És ha a gyerekeik ezt a fajta érdektelenséget fogják megtanulni tőlük, vajon kellő komolysággal fogják kezelni a helyzetet?

A bökkenő az, hogy a fogyasztói társadalom, amelyben élünk egész egyszerűen nem kompatibilis azzal az igénnyel, hogy ne tegyük tönkre miatta saját élőhelyünket.

Legalábbis jelen formájában üti egymást a kettő. A lobogónkon már nagyon régóta ott virítanak a “Fogyassz, költs!” jelszavak. Ez lett az imánk. Ez alapján élünk, hisz ez lett a mozgatórugója mindennek. Mindig újabb és újabb vásárlásra késztet az egyik oldal, erre válaszképp pedig mindig újabb és újabb javakat vesz a másik.

Mindig vedd meg a legújabbat! És hogy mit csinálj a régivel? Kit érdekel.

Így az évek alatt szépen, halkan kiegészült zászlónkon a felirat a “Herdálj!” kitétellel. És ez a mindent átitató “Fogyassz, költs, herdálj!” filozófia tulajdonképpen kitúrja maga mellől a fészekből – jó kakukk módjára – a többi vonatkozó igényt: a tudatosabb vásárlást, a környezetbarátabb előállítási eljárásokat, az újrahasznosítást; hogy csak hármat ragadjak ki közülük. Nincs ezekre sem idő, sem pénz, mert minden MOST kell. És minden egyéb ennek van alárendelve. De nem a mi hibánk ez, azaz inkább úgy fogalmaznék, hogy nem csak a mi hibánk. Már a kezdetektől fogva ebbe az irányba fordítottuk a szekerünket. “Na persze, dehát az iparosodás hajnalán még honnan tudtak volna az ózonrétegről, vagy az üvegházhatásról?” – jönne rögtön a kérdés. És minden joggal, hisz igaz. Mindennek a kezdetén még mit sem sejtve, boldogan engedtük útjukra a gőzgépeket, húztuk fel az iparosodás oltárán a füstöt, szmogot okádó gyárkéményeket. És emiatt mégsem szabad az őseinkre valamiféle gonosz címkét aggatni. Hisz abban a korban akkori tudásuk legjavát adták a fejlődésnek. Mi pedig adjuk tudásunk legjavát ma is. Csak időközben jött valami, ami átbillentette az egyenletet. Ez pedig a pénz. Rájöttünk, hogy a pénz jó. Baszottul jó. De fogalmazhatnék úgy is, hogy elkurvultunk kissé. Mert van az a komfort szint, amiért cserébe hajlandóak voltunk szemet hunyni az áldozatok fölött.

Szóval ha az őseinknek még lehetett az a kifogása, hogy nem volt meg a tudásuk azzal kapcsolatban, mi a hosszútávú hatása cselekedeteiknek, mi már nagyon is tudunk róla. De még továbbra is erre haladunk. És továbbra is csak az ellenérveket keressük, hogy miért is nem tudunk változtatni. Hát igen, a megszokás nagy úr. De még mindig nagyobb úr a pénz. Hisz valljuk be, a környezettudatosság nem éri meg egy olyan világban, ahol a MOST-on van a hangsúly. És igazán időnk sincs rá, hisz oly sok vele a macera. A jövőbe befektetni? Dehát én most akarok élni. Most akarom a legjobb ruhát. Két hét múlva pedig az akkori legjobbat. A mostanit pedig kidobni. Hisz sokkal tovább úgyse tart. Most akarom a legújabb telefont, de már előjegyeztem a jövő évi akkori legjobbat. Az van barátom, hogy nagyon előre száguldottunk az igényeinkkel és a technikai újítások pedig csak kullognak utánunk.

Fotó: pexels.com

Emberek millióinak az azonnali igényeit kell kiszolgálni, természetesen a legnagyobb anyagi haszon mellett. Így hát nincs idő ennek a jövőbeni következményeiről agyalni.

Az agyalás különben is legyen a jövő generációinak dolga. Nagyon sokszor hallom azt a kifejezést, miszerint mi csak kölcsönkaptuk a Földet az utánunk következő nemzedékektől. De jelen állás szerint nem is nagyon akarjuk átadni nekik, csupán csak az egyre halmozódó problémákat szeretnénk kínosan, csendben tovább passzolni. Úgy viselkedünk, mint egy durcás óvodás. Felelőtlenül le akarunk ugorni a mászókáról annak a biztos tudatában, hogy anyu majd úgyis elkap az utolsó pillanatban.

Ahol leginkább a fogyasztás a legnagyobb személyes motiváció, ott egyáltalán kit is érdekel a többi? A lényeg, hogy én megkaptam a kezembe, ami épp most kell. Nem gondolok a többi emberre. Nem gondolkodok globálisan. Nincs olyan, hogy mi. Csak az ÉN van. Nem akarok felülemelkedni a saját egyéni igényeimen, mert egész egyszerűen nem is buzdít erre senki és semmi. Az egyéni boldogsághoz elég csupán ennyi, ezt sugallja minden reklám – hisz ez termel profitot. Ebbe pedig belelátom az azonnali igényeim létjogosultságának alátámasztását. Ezt látom a tévében – vagy manapság már a YouTube-on -, tehát tényleg ettől leszek boldog. Az egész, mint egy önbeteljesítő jóslat. Vagy inkább egy ördögi kör.

Ámbár lenne ezzel egy kis gond. Mégpedig az, hogy a javak állandó hajhászása egyáltalán nem tesz boldoggá. Sőt, inkább fokozódó kielégületlenséghez, depresszióhoz, boldogtalansághoz vezet. Társadalmi szinten pedig elmagányosodáshoz, a társadalmi rétegek egyre jellemzőbb eltávolodásához. És ez nem science fiction. Ez már a ma. És biztos vagyok benne, hogy önmagadon is észreveszed ennek jeleit. Nem kell messzire menni, elég egy jól hangzó leárazás miatti “Pedig most mennyit spórolhatnék” – féle bűntudat. De bele is vagyunk kényszerítve a körforgásba azáltal, hogy már nem a tartósság a fő szempont. “Szakadt pólóban meg csak nem járhatok!” – nyugtatjuk magunkat. Ebben élsz és tulajdonképpen ha nagyon akarnál, se tudnál kitörni. A megbecsülésre, elfogadásra, tiszteletre áhítozó alapvető emberei vágyainkra építettünk egy egész társadalmat. És akarhatsz te ebbe nem beletartozni, szociális életünket már akkor sem tudjuk az információ, a média, a materiális javak, a DOLGOK nélkül élni.

Mi ez a hülyeség? Nekem jogom van a javakhoz! Jogom van az elvárt komfort szintemen, normálisan élni!” Természetesen. És ezt senki sem vitatja. Viszont van itt pár dolog, amin nem árt ha elgondolkodsz. Egyrészt: a jelenlegi életstílusunk egy olyan filozófiához van igazítva, miszerint a forrásaink kimeríthetetlenek. És az általunk termelt – veszélyes, vagy kevésbé veszélyes – hulladék pedig korlátlan mennyiségben felhalmozható. Rengeteg generáció élte eszerint a mindennapjait és fogadta el ezeket tényként.

Fotó: Hermes Rivera, unsplash.com

Ezzel szemben, miközben egyre többen követeljük magunknak a megérdemelt javakat, egyre csak fogyunk ki az erőforrásokból, egyre csak zsákmányoljuk a természetet és a Földünknek egyre kevesebb időt hagyunk regenerálódásra. Egy 2013-as tanulmány szerint 3,5 millió tonna szemét keletkezik naponta a Földön. Ennek az elhelyezése már ma is bajos. Azonban – ha valamit nem változtatunk – ez 2100-ra naponta akár 11 millió tonnára is nőhet. Szóval aki nem tud úszni, megnyugodhat. Legelőször úgyis a szemétbe fogunk belefulladni, és nem a felmelegedés miatt folyamatosan emelkedő tengerekbe. A viccet félretéve mára már egyértelművé vált, hogy ezek a 20. századi dogmák – miszerint vég nélkül, és korlátlanul és mértéktelenül – idejétmúltak és veszélyes ezeket tovább követnünk.

Másrészről: honnan tudod, hogy az a normális élet, amit most élsz? Nyilván a megszokott az, ami mindig biztonságérzetet ad és nehéz túllátni rajta. De ettől még nem biztos, hogy nem létezhet annál jobb. És mivel közvetlenül eddig nem tapasztaltuk – legalábbis szembetűnő mértékben – a bőrünkön, hogy a tetteink közvetve milyen károkat okoznak nap, mint nap, így ez is mélyítette a hamis biztonságérzetünket.

Így hát természetesen jogunk van a jelen formához foggal-körömmel ragaszkodni és továbbra is csukva tarthatjuk a szemünket, de minden jogunk megvan emiatt kihalni is. A végítélet órája ott ketyeg felettünk, a mutatók az utolsó perceken és nekünk még egy atombombát sem kellett ledobni hozzá. Erre csak egy szó létezik: bravó.

A cikkben felhasznált források:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.