„Hát persze! Mert nekem mindenki hülyeségét szó nélkül el kell viseljem. Bezzeg hibázzak csak én egyszer és rögtön mindannyian leszedik a fejem! Hát tudjátok mit? Kapja be mind!„
Te jó ég! Nem dicsekedni való dolog, de rengetegszer robbantak be ilyesmi gondolatok a fejembe. Sőt, ha nem figyelek oda, talán néha még ma is akarnának. Neked is előfordult? Na, csak őszintén! Hát persze, hogy igen. De ma már tudom, hogyan tudom eloltani azt a bizonyos kanócot.
Az élet nagyon sok területén előfordulhat az amiről most írok, de szorítkozzunk ezúttal csak a társas kapcsolatainkra. Mindannyian éljük a mindennapjainkat, dolgozunk, tesszük a dolgunkat és néha hibázunk. Amit egyébként hajlamosak vagyunk egy ördögtől való dolognak aposztrofálni, pedig teljesen emberi. S amint felfedezzük és elkezdünk törekedni a hibák kijavítására, egyúttal javíthatunk az egész folyamaton is, magunkon is. Miért is ne hibázhatnánk mondjuk egy barátunkkal való kommunikáció során? Nem vagyunk egyformák és könnyen előfordulhat, hogy amire mi csak egy vállrándítással reagálnánk, arra a másik felkapná a vizet. Ettől lesz szép színes ez a világ. Nekünk okozott valaki kellemetlenséget? Semmi gond, megbeszéljük, javítunk. Hisz szóból ért az ember…
És ez volt az a pont nálam, ahol minduntalan megfeneklettem.
Mert bizony voltak olyan szituációk, amelyek nem estek jól. Édes Istenem – mondaná a mostani énem – ez egy teljesen természetes dolog. Akkortájt azonban másképp forogtak azok a kerekek és egyből összeesküvés-elméleteket szőttem, hogy miért is fognak elutasítólag reagálni arra, amit én visszajeleznék. Vagy, hogy biztosan meg sem hallgatnának. Sokszor már előre le is játszottam a szituációt fejben, amiben természetesen alul is maradtam. Így hát az ilyen esetek többségében egyszerűen csak próbáltam elhessegetni a gondolatot és túllépni rajta. Próbáltam olyan felfogást kialakítani, mint: „Biztos én is csomószor vétek a másik ellen, azt meg nyilván ő nézi el nekem, úgyhogy maradjak csak szépen csendben.” De ahogy telt az idő, egyre tovább tartott lenyugtatnom így magam. Egyre nehezebben ment. És egyre jobban éreztem a feszültséget belül. Azt mondtam magamnak: „Mi ez a hiszti már? Légy erős! Úgysem foglalkozna senki a problémázásoddal!” De ez csak olaj volt a tűzre. Apránként egyre csak égett le az a kanóc. És egy szép napon, amikor egy teljesen vétlen valaki tett talán egy építő jellegű kritikát, robbantam. Egyszerűen betelt a pohár, hogy nekem mindent le kell nyeljek, engem csak piszkálni lehet, holott én senkinek egy rossz szót nem szólok. Hát hol itt az igazság?!
Fotó: Ethan Haddox, unsplash.com
Dehát mégis mi lehetett a gond? Hiszen én totál megértő és elnéző voltam! Mindig mások érdekeit tartottam szem előtt. Hogy még véletlenül se sérüljenek miattam. És mégis én vagyok a hibás? A gond azonban nem itt van. Rossz helyen kerestem a problémát. Nem a megfelelő helyzetben tettem fel a kérdéseimet. Ahhoz egy lépéssel visszább kellett menjek az adott szituációban.
Az a baj, hogy nagyon sokáig alapértelmezetten helyesnek könyveltem el a viselkedésem, a reakcióim egy ilyen élethelyzetben.*
(*Ez egyébként elég gyakran más stresszforrások kiindulási alapja is lehet.)
De miért is ne tettem volna, hisz ebben nőttem fel, ezt tanultam meg. Azonban amiről azt feltételezzük, hogy helyes, még nem biztos, hogy az is. Hisz csak egyetlen egy szemszögből látjuk. Történetesen a sajátunkból. Ha hatékony viselkedési mintákat tettünk magunkévá életünk során gyerekkorunktól kezdve, akkor nem lehet ez akkora gond. Ám mi van azokkal, akiket éppenséggel egész gyerekkorukban háttérbe szorítottak, nem engedtek kibontakozni? Vagy akiket nem vettek komolyan? Azokkal a nőkkel, akikben kislánykorukban az anyjuk a konkurenciát látta és próbálta őket elnyomni? Vagy azokkal a férfiakkal, akiket kisfiúként folyton kijavítottak amolyan „Nem, te azt nem jól mondod, maradj csöndben, én vagyok a felnőtt, én tudom jól.” stílusban? Egy ilyen képlékeny időszakban őbennük nem biztos, hogy a legoptimálisabb megállapítások rögzültek be. És egy ilyen háttérrel nagyon egyszerűen bele lehet ragadni egy olyanfajta perspektívába ami azt erősíti, hogy a mi érdekeink nem számítanak annyira.
Ez leginkább akkortájt lesz egyre feltűnőbb, amikor kezdünk nyitottabb szemmel járni és kiterjedtebb kapcsolatba kerülni a körülöttünk lévő világgal.
Amikor kikerülünk az otthon védelméből és interakciókra kényszerülünk egy másfajta valósággal. Önismeretünk pedig ezzel párhuzamosan egyre érzékelhetőbben formálódik. És a belénk rögzült minta egyre kevésbé fog megférni az új helyzettel. Ez egyre nagyobb feszültséget fog generálni a lelkünkben, hisz próbálnánk mindkét világnak – a réginek és az újnak is – megfelelni, de nem tudunk. Kikerültünk a megszokottból és tudatunk valahol mélyen már kívánná a figyelembevételt, de még mindig engedünk a bevett szokásainknak és nem adunk neki hangot, hanem csak nyelünk egyet. Tudatunk fejlődésének azonban nem tudunk gátat szabni – még szerencse. És ahogy egyre inkább lesz véleményünk, lesznek szokásaink, ezek egyre inkább ütközni is fognak másokéval. Mi pedig a megtanultak szerint továbbra is csak hallgatunk, másokat helyezünk önmagunk elé és így egyre többet is kell nyelnünk. Saját magunk előtt vereséget vereségre halmozunk és ez mindig egy kis csalódás érzést fog hátrahagyni belül. Viszont lelkünk nem egy feneketlen kút, ahová csak számolatlanul tudjuk beletuszkolni ezeket a rossz érzéseket. Mivé is lenne ha világ, ha az lenne! Előbb-utóbb betelik ezekkel az elfojtásokkal. És akkor az az évek óta felhalmozódott, kínzó kudarc-batyu elementáris erővel fog kirobbanni bensőnkből.
Pár ilyen helyzet után az ember hajlamossá válik, hogy elhiggye magának, ez az érdekérvényesítésének egyetlen módja: tűrni amíg lehet, aztán amikor nem veszi a lapot a másik, akkor odaszólni. És látszólag működik is, hisz elkezdenek óvatosabban hozzánk viszonyulni. De a következő sarkon újra elkezdünk stresszt venni a nyakunkba. Belátható, hogy hosszútávon lelkünknek nem ez a legoptimálisabb működés.
Az első és legfontosabb dolog, ami segített ezeknek a helyzeteknek a feloldásában az a megfelelő kommunikáció megtanulása volt. És nem csak a külvilág felé, hanem önmagam felé is. A befelé irányuló kommunikáció legalább olyan fontos – sőt néha talán fontosabb is -, mint az embertársaink felé irányuló. Átgondolni, mitől is vagyok feszült, őszintén megbeszélni magammal a kiváltó okokat komoly feladat és egyáltalán nem szégyen.
Fontos megszokd, hogy ne tartsd magadban az adott szituációban a problémád.
Pláne ha úgy érzed, hogy ez neked fontos. Tűnjön akármennyire is aprónak, vagy akár gyerekesnek is, tanuld meg lekommunikálni az érzelmeidet. Jelezz vissza. Biztos lehetsz benne, hogy eleinte iszonyatosan idegen érzésnek fog tűnni. Nekem nagyon szokatlan volt kinyitni a szám. A „nem egyetértés” érzése magában hordozza a konfliktustól való félelmet is. De rá fogsz jönni, hogy nincs tragikus következmény. Sőt! Sokkal jobb ez a megoldás, mint elvárni a másiktól a gondolatolvasást. És mivel nyíltan el tudsz beszélgetni a másikkal, a jó érzés pozitív visszacsatolásként üdítőleg fog hatni a lelkedre.
Próbáljunk meg nem feszültséggel telt hangvétellel nyitni. Tudom, egyszerű ezt leírni, de kis odafigyeléssel sikerülni fog higgadtnak maradni. Ha támadólag lépünk fel, erőszakosan akarjuk az érdekeinket érvényesíteni, akkor a másikat védekezésre kényszeríthetjük és ő ebben a szerepben tudat alatt könnyen érzelemből fog reagálni, visszatámadhat, ami agressziót szül. A célunk viszont pont, hogy nem a vita generálása lenne, hanem épp ellenkezőleg. De ha a nyugodtságra fókuszálunk és abból az érzésből indítunk, akkor a másikra is nyugtatólag fogunk hatni és nem a feszültséget fogja észlelni, hanem a mondandónkra tud figyelni. És sokszor már az is elég ha csak jelezzük, hogy valami nem esett jól. Ezzel magunkban is rövidre zárjuk az indulat útját és a másik félnek is üzenünk általa. Ezen az úton haladva elérhetjük, hogy soha többé ne kelljen meggyújtani azt a bizonyos kanócot.