Jaj úgy aggódok, nehogy történjen veled valami! – avagy miért szeretjük az önbeteljesítő jóslatokat?

Szegeztek már neked hasonló mondatot, mondjuk egy hosszú út előtt? Esetleg volt már, hogy te magad intéztél ilyesmi üzenetet valakinek, mert annyira őrült mód aggódtál, amíg haza nem ért? És mit gondolsz, kinek segített ez, hogy az a bizonyos út jobban teljen, harmonikusabbá váljon? Neked, vagy esetleg a másik félnek? SPOILER ALERT: egyikőtöknek sem.

Szeretünk gondoskodni.

A vérünkben van. De sokszor egészen különleges fogalmaink vannak erről. Túlgondoskodunk és túlagyalunk. Ezt pedig természetesen rá is toljuk a másikra szőröstül-bőröstül. Mert odáig, hogy gondoskodnánk a másikról, óvnánk és ebből kifolyólag aggódunk is érte, még rendben van. De ez csak bizonyos határig egészséges. Az aggodalmaskodás már egy következő szint. És a kettő között óriási különbség van.

Keveredtem sűrűn kölyökkoromban olyan szituációba, amikor rajtam kívülálló okok miatt (és egy kis srácnak természetesen szinte minden a “rajtam kívülálló ok” kategóriába tartozik) nem tudtam egyből visszajelezni a másik félnek, hogy “igen, megérkeztem, élek” és parázs vitába kerültünk emiatt, amikor számonkértek, hogy “Ugyan mi a jó francért nem tudtál már hívni, hát tiszta ideg vagyok!“. És mert szinte mindent “jó szokásunkat” (nyugi, a tényleg jót is) gyerekkorunkban a családi asztalnál lesünk el, bizony később, felcseperedvén előszeretettel alkalmaztam ezt jómagam is és jártam meg a másik oldalt. Amikor a belülről mardosó aggodalom teljesen irreális víziókat láttatott velem, amik úgy felkorbácsolták az idegességérzetet bennem, hogy végül semmi másra nem tudtam már koncentrálni. Rémesen szörnyű érzés. És mi lett a vége? Hatalmas veszekedés, mert annak az óriási érzelemtöltetnek bennem valahogy nyilván ki kellett sülnie. És kire borítottam az asztalt? Hát persze, hogy arra, aki miatt aggodalmaskodtam! Nem irracionális?

Fotó: pexels.com

Gondoljuk csak végig alaposabban a fentebb vázolt szituációt: van egy ember, akit szeretünk, aki fontos nekünk. Minden szabad percünket vele töltenénk. És minden percéről szeretnénk tudni is. No nem azért, mert nem bíznánk benne. Hanem mert tudni akarjuk, hogy minden rendben van vele. A bizalomhiány miatti felfokozott figyelem már egy másik fejezet. És aztán jön egy olyan szituáció, amikor mindez a fajta rálátásunk egy csapásra megszűnik. Vakká válunk és emiatt egyre csak nő bennünk a feszültség. Nem tudjuk, hogy mi történik a másik térfélen. Szeretetünk tárgya kikerül a látóterünkből, de mi foggal-körömmel ragaszkodnánk a jól megszokott figyelői státuszunkhoz. A kontrollhoz. De persze ezt a szót kerüljük. Erre mit csinál a másik? Tudja nagyon jól mennyire aggódunk, de mégse tájékoztat rögtön! Direkt hagyja, hogy hosszú percekig, akár órákig ott maradjunk egyedül a félelmeinkkel. A félelmeinkkel, amiket persze mi magunk kreálunk. A szívtelen! De most akkor végül is szeretjük azt az illetőt, vagy sem, hogy ilyen haragot gerjesztünk ellene?

Álljunk meg egy kicsit és gondolkodjunk el, biztos-e, hogy ez az egész a másikról szól? Nem lehet, hogy inkább mi magunkról? Arról, hogy ebben a szituációban tényleg elvesztjük azt a bizonyos kontrollt? Nem tudunk befolyással lenni a történésekre és ez frusztrál minket? Hogy annyira szorongunk a saját félelmeink miatt, amiknek nincs is reális alapja? De inkább mégis hiszünk nekik, mert legalább táplálják, alátámasztják aggódásunkat?

És az nem lehet, hogy ezzel inkább csak egy újabb terhet teszünk a másik vállára?

Képzeljük most kicsit az ő helyébe magunkat. Maradjunk az elutazós példánál. Nincs annak a szerencsétlennek épp elég gondja, dolga az utazással kapcsolatosan, még a mi aggodalmainkat is fel kell vegye és energiát kell rá áldoznia, hogy lenyugtasson minket. Meg kell osztania a figyelmét és velünk is kell foglalkoznia ahelyett, hogy az utazásra és önmagára koncentrálhatna. Egy ilyen felállásban szinte epekedünk olyan helyzetekért, amikor végre aggódhatunk, mert akkor végre kiélhetjük az irreális mértékű ragaszkodásunkat. Amikor végre a másik orra alá dörgölhetjük saját szorongásunkat: “Dehát én itt aggódtam végig, hát nem érted! Igaz, hogy te utaztál el, de én éltem át akkor is a nagyobb stresszt!” De miért gondoljuk ezt? Miért kell erőszakosan éreztessük a másikkal? Miért nem hisszük el, hogy ő is tudja, érzi ezt a maga módján? Nem vagyunk ilyenkor önzőek egy kicsit?

Annak idején úgy éreztem, minden jogom megvan ahhoz, hogy így érezzek, mert hiszen aggódom és az aggódás jó.

Azt bizonyítja, hogy foglalkozok a másikkal. Csak épp azt nem vettem észre, hogy aggódásom alanya pont nem a másik fél volt, hanem saját magam. És mivel éppen ezért nem is tudott beteljesülni, pont ebben láttam aggodalmam létjogosultságát és szükségességének bizonyítékát. Önmagamért aggódtam, az érzéseimért, azért, hogy mi lesz velem ha… Igen, szorongtam. Feszültté váltam. És egy ilyen felfokozott állapotban végül már szinte bármilyen válaszreakció érkezett, robbantam. Mert ezt a fajta aggodalmaskodást nem lehet kielégíteni. Ezt a fajta aggodalmaskodást vagy levezetni tudjuk a másikon – ez a fájdalmasabb megoldás, mert ezzel bántjuk akit szeretünk -, vagy pedig kirántjuk a rettegésünk lába alól a realitás talaját és nézőpontot váltva feltesszük a kérdést, hogy kiért is nyugtalankodunk tulajdonképpen? Ha kinyitjuk a szemünket és sorra vesszük azokat a félelmeinket, amik eszünkbe jutnak ilyenkor, jó eséllyel ki tudunk lépni a megszokások mókuskerekéből. Rájövünk arra, hogy mennyi szorongás és aggály tud rá rakódni az emberi lélekre az évekkel és tud automatikus mozgatórugóvá válni bennünk. Paradox módon a másik iránt való túlzott aggodalmaskodás okát önmagunkban kell keressük. És ha megértjük saját negatív mozgatórugóinkat, máris egy lépéssel közelebb kerültünk a velük való leszámoláshoz. Felszabadulunk a félelmeink alól, önfeledten el tudjuk engedni a másikat anélkül, hogy újból leterhelnénk és így a pozitív válaszreakció sem marad végül el.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.