Én nyertem bibibí! 2. – FACEBOOK EDITION

1. rész – Én nyertem bibibí!

Írtam pár napja a rajtunk egészségtelen módon eluralkodó versengési lázról. Fentebb találsz linket, ha szeretnéd elolvasni, de eddig nem tetted volna. Tekinthetjük jelen írást a második résznek, így be is számoztam őket. Van ennek a témának egy olyan oldalhajtása is, amelyet ott akkor nem részleteztem, mindazonáltal létezik. És nem is olyan régóta. Azonban annál nagyobb kakaóval égeti rá bélyegét mindennapjainkra. Ez pedig az egyik legkedveltebb közösségi terünk, a Facebook. Vagy úgy nagy általánosságban a közösségi hálózatok, mint olyan. De hogyan is sarkallhat ez minket rivalizálásra?

Fotó: pexels.com

Jó pár éve velünk él, beitta magát a mindennapjainkba és meglehet, már el sem tudjuk képzelni a életünket nélküle. Talán írhatom azt, hogy a digitális közösségi tér szép lassan a második, vagy harmadik legfontosabb kollektív helyszínné, úgymond egy digitális grunddá nőtte ki magát, alig pár év alatt. Talán már fontosabb (kényelmesebb?) is, mint a személyes találkozás. És üzletileg ez hatalmas teljesítmény. Mondjuk technikailag és felhasználói élményben is, hisz nonstop bárhonnan – bármikor – bárkivel (nevezzük innentől BBB-nek, vagy inkább 3B-nek) tudok kommunikálni, megosztani.

“Még jó, mert halálra dolgozom magam és alig van időm találkozni akárkivel is. De így legalább…”

De így legalább mi? Biztos, hogy ez a 3B-élmény az, amire szükségünk van? Vagyis… rendben fogadjuk el, hogy a technológiai fejlődés megköveteli. Átfogalmazom a kérdést: Biztos, hogy CSAK erre a 3B-élményre van szükségünk?

Úgy gondolom szerencsésnek mondhatom magam, hogy én még egy olyan világban nőttem fel, ami nem kötött a számítógépasztalhoz.

Gyerekkoromban semmi nem sarkallt a digitális tartalmak fogyasztására, hisz az még maga is jócskán gyerekcipőben járt és szárnyait bontogatta. Sokaknak talán már elképzelhetetlennek tűnik (gondolok most itt a nálam fiatalabbakra), de bennem még elevenen él az emlék azokról az általános iskolai technika órákról, amikor számítógép helyett volt barkácsolás, gyakorlókert és növénytermesztés, lévén egy kisvárosi iskolában nevelkedtem. Számítástechnikára csak a maréknyi legjobb matekos járhatott (“Szívesen.” – vágná most rá a porosz nevelési módszer). Ha netalán valami véletlen folytán mégis bekeveredtünk a fekvőházas gépek és a CRT monitorok elzárt világába, hát jött rögtön a “Ne nyúlj semmihez!“. (Mondjuk az is megérne egy külön cikket, mire is jó ez az ennyire kényszeredetten mesterséges szelekció a közoktatásban a lelki oldalt tekintve, milyen volt átélni anno, mennyire támogatja a valódi fejlődést, hisz szép lassan ehhez kanyarodunk újból vissza.)

Úgy érzem pont jókor születtem.

Fejlődésem egy fontos korai szakaszában sikerült távol maradjak a “digitális béklyóktól”, de még pont időben kapott oldalba, hogy meglássam benne annak hasznos részét és könnyedén beépítsem, beletanuljak.

Fotó: pexels.com

Csak majdnem a késő kamaszkorban tapasztaltam meg, mi is az a számítástechnika és csak a korai felnőttkorban kezdtem el egyáltalán megízlelni a közösségi hálózat fogalmát. Persze azóta már jócskán átestem a ló túloldalára ezen a téren. Sajnos.

Y generáció, kacsintanának most össze a pszichológusok és marketingesek.

Ám kategorizálás ide, generációs korcsoportok oda, azt hiszem írhatom mindenféle pontozási rendszer nélkül is a korombeliek nevében, hogy egy kellemes elegy nemzedéke vagyunk. És írhatom talán azt is mindennemű lenézés, vagy felsőbbrendűség nélkül, hogy mások a fogalmaink az értékrendről és totálisan más a visszacsatolási rendszerünk.

Fotó: pexels.com

Mivel menet közben kapott el a digitális közösségi érzés, így talán kicsit jobban látom a kontrasztot – magamon is -, hogy mennyire átalakulóban van – vagy már talán át is alakult – a dolgaink átélésének folyamata. Hogy mennyire más motivál manapság, ha az online világban akarunk magunkról “hírt adni”. Minden digitális eszköz kattintásra készen a kezünkbe adatott, felhúztuk színfalainkat, berendeztük stúdiónkat és másodpercek alatt, sokszor valódi érték nélküli tartalmakkal árasztjuk el a világot.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Szabó Lőrinc: William Shakespeare: 75. szonett

A 3B-élmény pedig egyre csak taszít ebbe az irányba, hisz akkor van igazi közösségi átélés, ha a tartalomgenerálás és fogyasztás egyensúlyban van. És épp ez a 3B-élmény vezet el odáig, hogy tökéletesen el is szeparáljon minket, hisz bármikor minimális erőráfordítással tudok bejelentkezni, vagy épp másokról információt szerezni – persze szigorúan csakis annyit, amennyit szeretnék, nem többet! És ez kényelmes. De pont azért, mert annyira elszigetelődünk egymástól, szomjazzuk egyre inkább a társaságot, hisz végtére is társas lények lennénk. De immár egy másfajta platformon akarjuk ezt megélni. Az online világban viszont teljesen másmilyen szabályok uralkodnak. Nincsenek érintések, nincsenek összekacsintások, tekintetek, beszélgetések. Csak lájkolás van és hangulatjelek. Cserébe viszont teljes mértékben befolyásolni tudjuk, mit láttatunk magunkról. Mit mutatunk meg és mit rejtünk el.

Szükségünk van rá, hogy szeressenek, hogy visszajelezzenek, és a fejünkben ez lassan kezd egyenértékűvé válni azzal, ha lájkolnak. Ha lájkolnak, akkor szeretnek. És mikor lájkolnak? Természetesen ha valami csoda dolgot osztok meg magamról. Valami nagyon boldog pillanatot. Valami nagyon érdekeset. Valami nagyon irigylésre méltót. Hisz az én kezemben van a kontroll, nem oszthatok meg bármit, de valamivel fel kell keltsem az érdeklődést.

Fotó: pexels.com

Bele se gondolunk, hogy mások is hasonlóképp működhetnek, amikor görgetünk a végtelenített hírfolyamon és csak jönnek egyre szembe a csodálatosabbnál csodálatosabb életpillanatok. És hát valljuk be őszintén, néha bizony irigykedünk. Vagy legalábbis felszalad a szemöldökünk, hogy “Ez már megint csinált valamit“. Könnyen elkezdjük a saját boldogságunkat a másikéhoz mérni, hasonlítgatunk. Amivel rögtön két probléma is akad:

  • mivel a másik ember is csak a legjavát láttatja magából, máris rögtön valami nem teljesen valódihoz mérünk, nem látjuk a mögötte feszülő folyamatokat, így a bennünk kialakuló kép sem lesznek reális,
  • másik ember gyönyörűségéhez kalibrálni a saját életünket mindig elégedetlenséghez vezet, hisz így sosem tudjuk őszintén megélni a magunk pillanatait, óhatatlanul kevesebbnek fogjuk azokat érezni.

Színházat kreálunk, mert hát muszáj vissza-lenyűgözni ezek után a másikat, nem lehetünk kevesebbek!

Utána pedig figyelünk és várjuk a visszaigazolást. Várjuk a lájkokat. Várjuk a megerősítést, hogy tényleg jók vagyunk. Ez a fajta lájkéhség pedig olyannyira beleloval minket egy kényszeredett ördögi körbe, hogy végül már irreális értékrendünk alakul ki. És tessék, még az is könnyen belekeveredik a virtuális versengésbe, akire egyáltalán nem volt jellemző.

Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy erre aztán rátesznek még egy lapáttal az elvileg minket segítő algoritmusok is, amikor az általunk lájkolt tartalmak felé döntik el idővel a mérleg nyelvét. Észre sem vesszük és máris saját érdeklődésünk, véleményünk falai közé zártuk magunkat, s minden szembejövő tartalomban annak beigazolódását látjuk, a valóságtól, a teljességtől pedig elhatárolódunk. Nagyon jó szakszavak és leírások vannak erre, érdemes rákeresni a buborék hatás, vagy véleménybuborék kifejezésekre érdekességképp.

Tény azonban, hogy sokkal könnyebb például fenntartani barátságokat, mint a mára már őskorinak tűnő levelezés korában, amikor is írtam egy barátnak, hogy találkozzunk és az egy hét múlva megérkezett válaszlevélben annyit írt, hogy “jó”. Amikor a mobilozás méregdrága hajnalán “hárommásodperceztünk” (mármint csak aki Westeles volt!) és az sms-ben úgy rövidítettünk, hogy külön szótár kellett a dekódolásához. Mára a távolságok lecsökkentek és a kommunikáció is sokkal gördülékenyebbé vált.

Fotó: pexels.com

Annak idején elég volt a boldogsághoz egy nagy zöld gyep, vagy bringázás a haverokkal. A kényszerű azonnali élménymegosztásnak még a technikai feltételei sem voltak meg, nem hogy az igény rá. Akkor és ott éltük át a pillanatot, nem pedig meghajtókra mentettünk. Ma vannak rá filterek, sávszélesség és kiéhezett közönség. Nem irigylem azokat, akik már beleszülettek ebbe. Akiknek már születésük pillanatában kezükbe adjuk azt az online világot, amit mi sem látunk át teljesen. Akiknek már csecsemő korukban profilt alkotunk és a publikum elé tálaljuk őket. Nem irigylem őket, mert nehéz a mostaniaknak megtalálni a helyes utat. Megtalálni az egészséges arányt a két világ közt. Megtalálni az offline és az online világ pozitívumait anélkül, hogy letérnének a kényes egyensúlyról. Anélkül, hogy túl nagy befolyást engednének a digitális tükörvilágnak. Nehéz feladat ami rájuk hárul, de nem lehetetlen. Nekünk pedig segítenünk kell és jó példával szolgálni.

Én nyertem bibibí! 2. – FACEBOOK EDITION” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.