Gyere már változás, nem érek rá egész nap!

A mai felgyorsult világunkban egyre inkább kezdünk hozzászokni ahhoz, hogy mindent készen kapunk. A gyorséttermekbe beülve instant kaját, a közösségi hálón lógva instant érzelmeket, a népszerű táplálékkiegészítőktől meg instant izmokat. Elhitetik velünk, hogy amit csak akarunk, egyből meg is kaphatjuk. Instant. Hát csoda, ha belső világunkat, az érzékeny kis lelkünket érintő “hibajavításokat” is egyből akarjuk élvezni?

A valóságban azonban ez nem így működik, csak már elszoktunk tőle. Írhatnám úgy is, hogy ellustultunk. Leszoktunk róla, hogy türelmesek legyünk, elsősorban önmagunkkal szemben. Mert önmagunk megváltoztatása, “hibajavítása”, jobbítása bizony időigényes dolog. Nem vagyunk számítógép, ahová csak úgy betápláljuk az utasításokat, az ELVÁRÁSAINKAT és a másik oldalon pedig kikígyózik egy szalag, rajta a megoldással. Mi viszont így éljük a mindennapjainkat és a legnagyobb megdöbbenéssel reagálunk, ha lelkünk nem akar rögtön változni, vagy ne adj Isten még rosszabbra is fordul a helyzet a türelmetlenségünknek hála.

A lelki fejlődésünk nem arról szól, hogy az időről időre önmagunk felé irányuló újabbnál újabb követeléseinkre haladéktalanul univerzális megoldókulcsot kapjunk kézhez, hanem ez egy életen át tartó tanulási folyamat.

Annak minden örömével, kudarcával, nehézségével együtt. Mert a változás pont attól fog beépülni, ha megfogalmazódik bennünk az igény és épp az odavezető út során megtapasztalt benyomások, élmények szilárdítják meg a fejünkben az átformálódást, hogy végül a részünkké váljon és ettől legyünk egy új én. Ehhez viszont tapasztalni kell, az viszont idő. De jó hír, hogy van rá egy egész életünk.

Sokszor azonban már az igény megfogalmazásánál leragadunk. Mintha ennyivel el is lenne intézve a dolog. Vagy elolvasunk egy önsegítő “Mindössze 5 lépésben a harmonikus élethez” kiadványt és mosolyogva fekszünk le azzal a jóleső megnyugvással a fejünkben, hogy tessék, behoztuk a változást az életünkbe. Aztán mikor másnap ugyanazok a problémák, ugyanazok a negatív gondolatok várnak minket a fürdőszoba ajtóban, csalódottan konstatáljuk, hogy “Áh nem ér ez szart se“. És még jobban elkeseredünk. Kiábrándulunk és gyermeki énünk hisztizve veri a fenekét a padlóhoz, hogy ez sem sikerült. De mégis miért sikerült volna, mikor bele se kezdtünk? Megnéztük a térképet, de utána rögvest be is csuktuk és nem indultunk útnak. Demotiváltak vagyunk. Jobban mondva, nem vagyunk eléggé motiváltak ahhoz, hogy önmegváltoztató céljaink hosszútávú megvalósítása is csábító legyen. Hisz nem ezt ígérték, nem ehhez szoktunk. Az idő vált a legnagyobb értékké. Minden másodpercnek ára van és nagyon szűk marokkal mérjük, ha önmagunkról van szó.

Egy dohányos attól még nem fogja akarni letenni a cigit, hogy tudja: tüdőrákos lehet tőle. Tisztában van káros szokása minden romboló következményével és érti is, hogy meg kellene szabadulnia tőle, de ez még édeskevés a motiváció kialakulásához. Tudja, hogy mi lenne a megoldás, de a nikotinhoz társított pozitív hatások és a letételhez vezető rögös út eltántorítja. Jó ez így ahogy van és különben is, túl sokáig kellene szenvedni.

Kell egy olyan fajta belső hajtóerő, ami hozzásegít minket az elinduláshoz és az úton maradni.

Fejben kell átkattintani egy kapcsolót, hogy kialakuljon egy valós igény a változásra. Ne csak tudjuk, hogy igaziból változtathatnánk is, hanem fogadjuk el a tényt, hogy változtatni fogunk és ez bizony munkával jár. “Bármikor le tudnám tenni!“, hangzik el sokszor egy dohányos szájából. De az a bármikor miért ne lehetne most? Mert talán félünk az újtól és a csalódástól. Félünk, hogy nem fog menni és csalódnunk kell önmagunkban. Annál pedig már akkor a jelenlegi állapot is jobb. És csak tovább áltatjuk magunkat az instant megoldásokkal, a “Tudom mi a baj, de ennyivel meg is elégszek” – féle hozzáállással, a munkába temetkezéssel, mint problémamegoldással.

Egyszer azonban muszáj az asztalra csapnunk és nem hitegetni magunkat tovább.

Fel kell ébredni és átvenni az irányítást, ha valóban fejlődni akarunk lélekben. El kell kezdenünk helyükön kezelni a dolgokat. Hajlamosak vagyunk a jelenlegi kisebb jót felértékelni, mint a jövőbeli nagyobb jót. A változással járó átmeneti fájdalmat pedig pokoli kínszenvedéssé hatványozni fejben holott lehet, hogy jelenleg lélekben jobban szenvedünk, csak már hozzászoktunk az évekkel és nem veszünk róla tudomást. Ne kreáljunk magunknak mumusokat.

Eltökélten és rendíthetetlenül kell elindulnunk belső öntudatunktól vezérelve. Tűzzük ki a pozitív célt és tisztázzuk le magunkkal, hogy miért is lesz attól jobb nekünk, mint a jelenlegi állapotunk. Legyünk készek arra, hogy akár kudarcok árán is, de végigmegyünk azon az úton.

Fogadjuk el, hogy a változás sosem egy Hawaii-n eltöltött napfényes nyaralás. Nem a koktélszürcsölésről és a napozásról szól. Rövidtávú szenvedéssel kísérve, a pillanatnyi örömöket alávetjük hosszútávú céljainknak. Nem több és nem kevesebb ennél. De sokkal jobb, mint az instant.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.