Én nyertem bibibí! 1.

Biztos sokszor hallottad már a fenti mondatot óvodások közt. Egy nagyon aranyos, mosolyogni való gyerekszokás, gondolná az ember. De hinnéd, hogy sokan felnőtt fejjel sem tudnak ezen túllépni és mindennapjuk részévé válik a kényszeredett versengés? Nap nap után, újra és újra birokra kelni az egész világgal.

Fotó: pexels.com

Be kell valljak valamit. Nagyon sokáig én is szükségszerűnek éreztem, hogy mindig és mindenkivel versenyre keljek. Az élet szinte minden területén találtam rá alkalmat: a sportban, a munkában, a magánéletben. Nem telt el úgy nap, hogy legalább egyszer ne jutott volna eszembe a versengés valamilyen helyzetről. Szinte egy fajta függőség volt ez. És hogy mi volt a cél? Természetesen a győzelem! De akkor miért volt az, hogy sokszor még rosszabbul éreztem magam ezektől a szituációktól, amelyek aztán csak újabb tusákra sarkallottak?

Sokáig úgy éreztem, hogy csak az visz előre, csak az motivál, ha egyfajta párbajra kelek állandóan.

De ezek a “viadalok” az esetek döntő többségében csak fejben játszódtak le és a másik oldal nem is tudott róluk. Görcsösen ösztökéltem magam az újabbnál újabb kihívásokra. Néha egyszerre több is futott párhuzamosan. Voltak egyszerűbbek, mint: “Ha a következő sarokig megelőzöm a sárga kabátos előttem sétálót, akkor én nyertem!“, vagy “A következő kereszteződésig le kell hagyjam azt a bicajost, aki elhúzott mellettem!” De voltak komplikáltabbak is: “Ha neki összejött a párkapcsolat, akkor én sem maradhatok alul!“.

Vicces igaz? Csak akkor éreztem magam valamire valónak is, ha győztesen kerültem ki ezekből a helyzetekből. A saját magam által, sokszor teljesíthetetlen feltételekkel kreált és borítékolhatóan vesztes meccsekből. Hogy mikor alakult ki ez bennem? Nem tudnám megmondani, de úgy érzem mindig is bennem volt. Így nevelkedtem. Eleinte talán muris volt gyerekként néha versenyt futni a széllel, de az évekkel vérre menő viadallá nőtte ki magát. És nem tudtam miért, de egyre rosszabbul éreztem magam tőle.

Egyszer aztán, mikor kezdtem megunni, megkérdeztem magamtól, hogy ezt most miért?

Egyre inkább fárasztott és frusztrált már a dolog. És egyre többször, amikor nekiállt megfogalmazódni a fejemben egy-egy versenykiírás elgondolkodtam, hogy ettől nekem miért is lesz jobb? Persze belül a hang nem adta könnyen magát és próbált feltüzelni. Ilyeneket suttogott, mint: “Akkor most feladod?“, vagy “Hagyod, hogy jobb legyen nálad?“. És ekkor jöttem rá, hogy ezzel tulajdonképpen magamat viszonyítom másokhoz. Sőt! Másokat magam fölé is helyeztem. Hisz mindig utol akartam érni őket és legyőzni, ezzel bizonyítván, hogy jobb vagyok. És ez az örökös vetélkedés csak egy valamit erősített meg folyton tudat alatt. Mégpedig azt, hogy “Na tessék, látod megint kevesebb voltál.“.

Egy ideig eltartott, míg rájöttem honnan is ismerős ez a mondat. Amikor egy szülő úgy próbálja meg motiválni a gyermekét, hogy nem dicséri, hanem inkább felhívja a figyelmét a hibáira, gyakran elhangzanak hasonló kijelentések. De amíg egy felnőttnél ez esetenként tényleg lehet motiváló, addig egy fejlődésben lévő gyereknél könnyen berögzülhet, hogy neki akkor csak rossz tulajdonságai vannak. Belenevelődhet, hogy állandóan bizonyítania kell, hogy igenis ér annyit, hogy megérdemelje az elismerést. És voilà, máris elültettük a bizonyítási kényszert, ami a görcsös versengés vágyát hozhatja magával.

Ha érzel úgy egész sűrűn, hogy össze kell mérd magad másokkal, akkor ideje elgondolkozz, hogy miért is annyira fontos ez neked?

Valamilyen szinten természetesen bennünk van a versenyszellem, hisz ez visz minket előre. Tanulhatunk belőle, fejlődhetünk tőle. Ám ha szinte ez tölti ki a mindennapjainkat, akkor az már inkább hátráltat, mint gyarapít. Fel kell tennünk magunkat a kérdést, hogy miért másokhoz mérten érezzük csak értékesnek magunkat, a teljesítményünket? Minden ember más és más, mindenkinek más az erőssége és ami a legfontosabb: mindenki más fejlettségi szinten van egy adott pillanatban. Akkor hát miért gondolod azt, hogy reális önmagadat egy olyan idegennel összemérni, aki hozzád képest teljesen más szinten áll? Megvannak a saját értékeid, ezt nyugodtan elfogadhatod. Vagy azt gondolod tán, hogy a másik ember hiba nélküli? Hatalmas tévedés. Ne tévesszen meg a látszat, mindenkinek vannak hibái. De ugyanakkor értékei is. Erősségeinktől és gyengeségeinktől leszünk emberiek. Ha úgy érezzük, hogy másokhoz kell folyton mérjük önmagunkat, akkor túl lentre pozicionáljuk valónkat. A többieket pedig túlságosan felértékeljük. Ne értsd félre, lekicsinylőn sem kell tekinteni másokra, csak egy szinten kell kezelni magunkkal. Csakis egy valakivel vethetjük össze magunkat. Egyetlen egy emberhez hasonlítgathatunk, ami ráadásul még előre is vihet minket. Ez az egy ember pedig saját magunk vagyunk.

Nálam járható út volt a következő: amikor fejben kezdtem belekeveredni egy ilyen szituációba akkor sokat segített, hogy feltettem a kérdést, “És ettől én most tényleg fejlődni fogok?” Próbáltam elfogadni, hogy igen, lehet az adott dologban most esetleg a másik ember a “jobb”, de egy másfajta helyzetben meg az én értékeim kerülnek előtérbe, amiben viszont ő maradhat “alul”. Így az egyenlet végén én is ugyanolyan jó vagyok, mint ő. És hasonlóképpen ő is olyan jó, mint én. Így teljesen feleslegessé vált egy idő után a versengés, mert mindig le tudtam ezt vezetni és hálás voltam magamnak, hogy sikerült egy újabb stresszhelyzetet elkerüljek. Ahogy stabillá vált az önértékelés, már nem volt rá szükség.

Fontos azonban a következetesség. Hogy mindig ismerjük fel magunkban ha működésbe lép ez a folyamat és kompromisszumok nélkül (“most még utoljára, aztán soha többet“) parancsoljunk megálljt. Ha engedünk, tudat alatt máskor is a kiskaput fogjuk keresni és csalódást okozunk magunknak. Ám ha kitartóak vagyunk, egy idő után automatikussá válik a dolog és sikeresen át is huzaloztuk agyunknak egy kis szegletét, kicsivel jobbá tettük belső világunkat.

A téma időközben bővült, olvasd el az idevágó második részt is:

2. rész – Én nyertem bibibí! – FACEBOOK EDITION

Én nyertem bibibí! 1.” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.