Ne dicsérj, mert megütlek – avagy miért irritálnak a bókok?

Előfordult már veled, hogy ciki volt, amikor dicsértek? Mert velem régen számtalanszor. És most nem csak a külsőre vonatkozókra gondolok. Sokszor egy “Olyan ügyes vagy!“-tól is felállt a szőr a hátamon.

Fotó: pexels.com

És hogy miért? “Hát mert csak!“, vagy épp “Mert engem ne dicsérjen senki!” hangzott volna a válasz tőlem, jó pár évvel ezelőttig. Sőt, olyan is volt, hogy annyira kényelmetlenül kezdtem érezni magam, ami végül dühöt szült, mert egyszerűen utáltam kényelmetlenül érezni magam. Te jó ég! Dicsérnek, én meg leharapom a fejét, vagy legjobb esetben is vissza mordulok az illetőre? De szebb napokon is csak makogok rá valamit és elvonulok a szőnyeg alá?

De mégis miért??

Sokáig nem tudtam volna megindokolni ezeket az irreálisan negatív érzéseim. Azaz ha nagyon erőszakoskodnak velem, akkor háromféle verziót tudtam volna kipréselni magamból:

  • Mert nem szeretem, ha dicsérnek.
  • Mert nem érdemlem meg.
  • Mert nem szimpatikus, aki mondta.

De ugye érzed te is, hogy ezek milyen a valószínűtlen reakciók? Nos én eleinte egyáltalán nem éreztem őket annak. De feszültséget azt annál inkább éreztem. Feszült voltam, mert tudni véltem, hogy ez nem jár nekem, hogy “valami itt nagyon nem igaz“. És természetesen ilyenkor az tetszett a legjobban, hogy mikor próbáltam volna hárítani, a másik fél sokszor elkezdett bizonygatni: “De komolyan! Tényleg jó vagy! Hidd már na!” Én menekültem volna, de készakarva visszarángattak a pódiumra.

A másik oldal pedig csak áll értetlenül velem szemben, hiszen pusztán jót akar.

Ő látja, ő tudja, hogy jó vagyok. Bezzeg én hálátlan! Vagy talán azért nem fogadom a bókot, mert jobbnak, többnek érzem magam a másiknál? Lenézem? Hát mit képzelek én magamról! Ó az a legszebb, ha két hibás önértékelésű ember dicséri egymást. Persze ez a ritkábbik eset. De az esetek javarészében csak meg akartak váltani, beleverni az orrom a jó tulajdonságaimba. És amikor nem az elvárt visszajelzést küldtem, jó páran csak zavarodottan pislogtak és óvatosan belerakták az egész szituációt a “negatív hangulatú helyzetek” dobozba, közvetlenül a “kínos szituk” doboz mellé. De nézzük meg kicsit közelebbről a két oldalt.

“A” oldal

Ha valamit nem fogadok jól, akkor valamiért azt nem a világomba valónak érzem. Azt hiszem ezt a mondatot elfogadhatjuk igaznak. De miért nem érzem a világomba valónak a dicséretet? Nos, talán mert soha nem is volt a része, vagy épp jelenleg nem tudok azonosulni vele? Akkor viszont ha egy ilyen pozitív dolgot nem tudok beilleszteni, értelemszerűnek tűnik, hogy valamilyen negatív környezetnek kell odabenn uralkodnia, ami taszítja ezt. Ahogy figyeltem magam, idővel arra kellett rájöjjek, hogy nem a dicséret ténye irritál hanem az, hogy mennyire nem vagyok képes elhinni, hogy egyáltalán érdemes vagyok rá.

El kellett ismerjem, hogy annak az iszonyatos feszültségnek a kiváltója nem az elismerés maga, hanem a félelem, hogy szembesülnöm kell önnön méltánytalanságommal.

A lelkem mélyén vágytam rá, hogy elismerjenek, de tudtam, hogy nem érdemlem meg, hogy keveset érek, és pontosan ezért mikor megkaptam, rémülten menekültem előle, mert csak saját becstelen énem tükörképét láttam volna meg benne. Micsoda önmarcangolásra képes az emberi lélek!

Elmondhatjuk persze, hogy nem láttam reálisan magamat. Beismerem. Nem voltam tisztában az értékeimmel. A hibáimat pedig felnagyítva szemléltem. Így szeretni sem tudtam magam. Miért is tettem volna? Hisz minden pozitívumot kitakartak a “bajaim”. És ha magamat ilyen méltánytalannak látom, ugyan miért is hinném el, ha valaki más lát bennem jót? De az is fontos tény, hogy nem én akartam, hogy ilyen legyek! Egyszerűen csak az évek alatt a mindig fejlődni vágyó emberi lélek torz támasztékokon kapaszkodva szökkent szárba és ilyen esetlen formában szilárdult meg. Mint egy rosszul sikerült bonsai. De számomra ez vált normálissá. És attól még az én suta bonsaiomnak is volt szépsége. Csak éppen be kellett látnom, hogy ha ebben a formában maradok, akkor saját magam fejlődését zabolázom meg. És vagy próbálok a görcseimen rendíthetetlen és szívós munkával bütykölni, vagy marad a lelkem az az alaktalan kis bonsai.

“B” oldal

Volt egy mondat, az “A” oldal elején, amit ha most a “B” oldal szemszögéből átfogalmazok, akkor valahogy így hangzana: “Ha ő valamit nem fogad jól, akkor azt valamiért nem a világába valónak érezheti“. És már rögtön nem is akarom makacsul bizonygatni a másiknak, hogy ő igenis jó, hanem elgondolkodok, hogy valami mélyebb oka lehet a negatív reakciónak és talán nem is firtatom tovább. De az esetek döntő részében nem ez a reagálás.

Általában szeretünk jót tenni a másikkal. Mégpedig olyasfélét, ami a mi értékrendünk szerint a jó.

Legyen bármennyire is egyre elszigetelődőbb a társadalmunk, ezt a tulajdonságunkat még nem tudtuk kiirtani. És egy ilyen helyzetben természetesen úgy tesszük a legnagyobb jót a másikkal, ha megpróbáljuk minden erőnkkel meggyőzni pozitív értékeiről. Hát nem! Furcsának tűnhet, de ezzel pont az ellenkezőjét érhetjük el, mert minden jószándékunk ellenére csak szembesítjük az illetőt saját sérült önképével. Ékes példája ez annak, mennyire melléfoghatunk a tekintetben, hogy szerintünk mi jó a másiknak és a valóságban mi.

Megéri fejest ugrani egy új ismeretlenbe?

Megbékélni önmagunkkal, új alapokat ásni és minden nap azzal kelni, hogy egy újabb vékony réteg önbecsülést húzunk arra a talapzatra céltudatos és szép munka. Hogy érdemes-e belevágni? Az első mélyről jövő őszinte mosoly majd megadja a választ. Nem olyan játszma ez, amelyet ma befejezek és holnaptól élvezem a gyümölcseit. Mert minden nap fel kell keljek és minden nap erősítenem kell azt az alapozást. De ha ismét választanom kellene a szinte folyamatos szorongás, vagy egy harmonikusabb, én-barátabb élet között, akkor újból belevágnék. Elég ideig viseltem el, hogy a feszültség rányomja a mindennapjaimra bélyegét, folyamatos alulteljesítést okozva ezzel, hogy tudjam: az önismeret vezet el a jobb élethez. És a megbékélés a külvilággal ezek után már sokkal egyszerűbb feladatnak ígérkezik.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.