Egy rendelőben dolgozom. Ez nem titok. És mint olyan, néha telefonos ügyeletet is vállalunk, hogy a páciensek tudjanak időpontot foglalni. És ez néha kimeríthetetlen stresszforrássá válhat. Nem feltétlenül a vonal felém eső végén.
Azt gondolom, hogy ha valakit fel kell hívjak egy ilyen helyzetben (pláne, hogy egy idegent), akkor az agyam másfajta üzemmódba kell kapcsolnom. Csak a fülemre hagyatkozhatok, így hatványozottabban figyelnem kell a másikra. Próbálok mindenféle személyeskedést háttérbe szorítani (természetesen most nem egy baráti beszélgetésről írok) és tényszerűségre hagyatkozni. Ha én hívok fel mást, az már eleve egy szívességkérés felé. Így ha ő kér tőlem korrekten valamit, akkor én korrekten fogadom és nem csattanok fel, nem kezdem el a magam igazát bizonygatni.
Miért lehet az, hogy egy ilyen hivatalos(nak induló) beszélgetés személyeskedésbe csap át?
Szeretünk a saját kis univerzumunkban urak lenni és ennek minden pozitívumát megélni, a negatív dolgokat pedig kirekeszteni. Úgy érezzük, nincs is ezzel semmi baj egészen addig, amíg be nem kell engednünk a világunkba mást is. Mert ott kezdődhetnek a problémák. Ha nem vagyunk képesek azt elfogadni, hogy a másik ember igaza is lehet ugyanolyan igaz, mint a miénk, akkor egy ilyen telefonos megbeszélés során képtelenek leszünk kompromisszumot kötni, veszélyeztetve érezzük világunk tartóoszlopait és támadásképp fogjuk megélni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt az ideális belső világunkban elterveztük és elvárnánk. Persze, hogy elvárjuk, hisz így lesz pozitív számunkra. Egy ilyen telefonos beszélgetés amúgy is stresszforrás lehet, hisz egy kiszámíthatatlan, ködös kapcsolat a külvilággal. Sőt! Néha már a hívás pillanatában pontosan tudjuk, hogy nem lesz igazunk, de mégis elvakultan reménykedünk és mi vagyunk a legjobban ledöbbenve, ha olyan lesz a válasz, ahogy előre éreztük – számunkra kedvezőtlen. De annál nagyobb elánnal tromfolunk, hisz ekkor már saját önérzetünk a tét. Ha az élet többi területén is szeretünk mi lenni a „főnökök” – akiké az utolsó szó -, akkor szinte biztosra vehető, hogy kapásból negatívan reagálunk, hisz a visszautasítást, vagy az ilyen orrunkra koppintást sértőnek és személyünk elleninek fogunk megélni.
Mi lehet a megoldás? Talán próbáljuk meg önérzetünket kicsit áthangolni. Kicsit nyitottabban fogadni a másik szavát. Nem csak a saját érdekünket nézni, hanem a másik oldal szemüvegén át is belelátni az adott szituációba. „Vajon tényleg velem akar kekeckedni, vagy csak már huszadszorra kell bizonygatnia, hogy csakugyan betelt a mai nap és csak fáradt?” Az ehhez hasonló kérdések sokat segítenek kicsit ráhangolódni a másikra. Ne a saját igazunk kihajtása legyen a cél. Legyen az egy tárgyalási alap és legyünk kompromisszumkészek. Vegyünk pár mély levegőt előtte, hisz ha már induláskor is stresszesek vagyunk, akkor nagyon beszűkülhet a látóterünk és feszülten fogunk reagálni is. És ha egy kis humort is sikerül becsempésznünk, akkor már tuti a jó hangulat. Hihetetlenül hangzik, de igaz: a mosoly hallatszódik a vonal túlsó végén is! Próbáld ki, megéri.