– Hát akkor ennyi volt?
– Hát… ennyi. – jött egy mély sóhaj után a letaglózó válasz.
Mind estünk már át szakításokon – nem is egyszer – és zaklattak fel ezekhez hasonló mondatok, nem igaz? Megpróbáltuk, magunkat adtuk, de idővel kiderültek az ellentétek. Próbáltunk dolgozni rajta, de nem sikerült. Így – jó esetben – beismertük magunknak is és a másiknak is, hogy ennyi volt. És most szorítkozzunk csakis a legjobb forgatókönyvre. A tagadások, elvárások és belső harcok az egy másik fejezet.
Ilyen ez a párkapcsolatosdi, csitítjuk magunkat. Legközelebb talán szerencsénk lesz. De álljunk csak meg! Biztos, hogy csak párkapcsolatban élhetünk át hasonlót? Mindenki életében van egy olyanfajta embertársi viszony, amellyel összefüggésben elsőre nem biztos, hogy használnánk a szakítás szót. Pedig kellene. Ez pedig a barátság.
De mi is az a barátság?
Nagyon lengén megfogalmazva, mondhatnánk, hogy az az ember, akire már ugyan rábíznánk életünk nagy titkait, de még nem dugnánk meg. (Itt van egy pici áthallás az “ember párja a legjobb barátja” – féle tézisre, érzitek ugye?) Persze a valóság ennél kicsivel azért cizelláltabb. Vitán felül áll a tény, hogy társas lények vagyunk. Az “Én ugyan nem vagyok rászorulva senkire!” – féle defektusokat most nem érintjük. Volt nekem olyan ismerősöm, aki miután majd fél életét készakarva függetlenül töltve, az anyagi javak hajhászásának áldozta magát, majd élete delén döbbent rá, hogy talán mégis jobb lenne nem egyedül. Szóval, mint írtam is, társas lények és ennek talán evolúciós okai is lehettek. Nagyon most ne szaladjunk bele Darwin bácsi kötényébe, nem is az efféle boncolgatás a cél. Legyen elég annyi, hogy talán abban a pillanatban, mikor rájöttünk arra, hogy együtt kicsit könnyebb azt a mamutot leölni, kezdhettünk ráérezni arra is, hogy mennyivel jobb kapcsolódni valakihez az esti tábortűz mellett. Egyszóval ez a francos barátság dolog nagyon úgy néz ki, hogy egyidős velünk.
“A barátok az ember választott családja.”
Milyen igaz. Nagyon mély érzelmek tudnak kialakulni az emberben a barátai iránt, mert belénk van kódolva, hogy kötődjünk. Ott az igény csírája mélyen bennünk már a fogantatás pillanatában és alig várja, hogy gyökeret verhessen. Hogy közelebbi és távolabbi barátokból egész kapcsolati hálót szőjjön végül körénk. És hogy mekkora ez a háló? Az már csakis egyéni igényeink függvénye. De attól még, hogy valaminek az igénye természetesen bennünk van, miért kellene azt feltételezzük, hogy annak minden, velünk valaha is kapcsolatban álló személyre vonatkozóan működőképesnek KELL lennie?
Valamiféle belénk ültetett parancs miatt sokszor nem merjük, vagy nem szeretjük elismerni ha valami nem működik. Ha olyan vágányra futunk, ami nem visz minket előre, csak visszafelé. Miért? Csak állunk szemben önmagunkkal és mentegetjük a másikat és azt a fickót ott a tükörben. Ha egy párkapcsolatban kénytelenek vagyunk elismerni, ha az működésképtelennek bizonyul, akkor egy barátságban miért nem tudjuk? Igen persze, el kell fogadnunk a másikat, szeretni kell a másikat. De mi van, ha ezeken a körökön már mind túl vagyunk, ha már az ezredik esélyt is megadtuk és mégis ott marad az a fura csikarás a lelkünkben? Sőt, egyre erősödik? Megjátsszunk, álarcot húzunk, ujjal mutogatunk, inkább becsapjuk még magunkat is, csak ne kelljen kimondani, elismerni, ne adj Isten konfrontálódni. Így aztán csak farkunkat behúzva eloldalgunk és hagyjuk hogy szép lassan, de annál fájdalmasabban elszáradjon a dolog bennünk. Ezzel pedig egy újabb kudarc-kavicsot teszünk a hátizsákunkba, amit persze cipelhetünk is tovább.
Pontosan azért, mert olyan szép dolog a barátság, kellene tisztelettel bánni vele.
Tisztelni a másikat és a barátságba fektetett energiát. Mert akár így, akár úgy (akár negatív, akár pozitív előjellel), de energiák születnek folyamatosan. És ha ezek az energiák nem előre visznek minket, akkor tisztelettel be kell ismerni, hogy ez nem a mi társaságunk. ÉS elfogadni, ha mi kapjuk ezt a visszajelzést, nem pedig zsigerből fröcsögve védeni a mundér becsületét.
Történtek az utóbbi időben olyan dolgok az életemben, amelyek gondolkodásra intettek. Amelyek végül addig kavarogtak bennem, míg végül ki nem írtam őket magamból. Rájöttem például arra, hogy mérgező barátságok igenis léteznek, sőt az én életemben is voltak ilyenek. És arra is, hogy sokszor túl gyenge voltam, hogy ezt beismerjem. Próbáltam erőszakosan a pozitív érzések csipketerítőjét ráhúzni ezekre a kapcsolatokra és ha néha kilógott alóla a lóláb elhittem, hogy én hibáztam, hogy én nem akartam eléggé, hogy én tettem tönkre. Hagytam, hogy a rossz kisfiú szerepébe ültessenek. És amikor végül nagy vihart kavart a feszültség, nem maradt más bennem, csak a szégyenérzet és a kudarc. És fel kellett tennem végül pár kérdést magamnak:
- Ha a másiknak arra van szüksége, hogy én legyek folyton a rossz kisfiú (ami már eleve statisztikailag is kizárt, feltételezve, hogy nem én vagyok az ősgonosz), az hogyan is visz engem előre?
- Ha a másik folyamatosan azt nyilatkozza, hogy ő mindent lenyel a barátaitól – így tőlem is -, az miért is jó mindkettőnknek?
- Ha nekem folyton csak meg kell hallgatnom, mint egy közönség, akkor az vajon neki jó, vagy nekem?
Fogalmazódtak már meg benned is hasonló kérdések?
Nos, akkor valószínűleg ideje elgondolkodni barátságotok mibenlétén is. Persze az is lehet, hogy afféle nemtörődöm, passzív hozzáállást veszel fel és a szőnyeg alá söpörsz, de ezzel többszörösen is rosszat teszel. Ha még az elején elcsíped ezeket az apró repedéseket, akkor talán arra is lehet esély, hogy meg tudjátok beszélni és erősödtök ezáltal. Senki sem gondolatolvasó és puszta feltételezésekből levonni tényszerű következtetéseket a másikról, vagy a másik reakcióiról az legalább akkora butaság, mint egy zalaegerszegi buszra szállni abban a reményben, hogy New Yorkban kötünk ki. Meg lehet próbálni, de semmi értelme. Mindennek az alapja a kommunikáció. És sajnos pont ez az, amit nem igazán tanítanak meg velünk gyerekkorban, hogy belénk ivódjon a természetes igénye. Egy ilyen szituációban viszont kommunikáció híján könnyen afelé a lassú és fájdalmas elsorvadás felé sodorhatod magad, ami leginkább önmagadnak nem lesz jó, másrészt pedig pont a barátság dinamikája lesz lefojtva, anélkül meg minek?
El kellett fogadjam, hogy teljesen rendben van, ha néha akad pár kis zökkenő a barátságokban és elgondolkodok rajtuk.
Mert ez nem azt jelenti, hogy “problémáznék”. Ellenben jelentheti azt, hogy foglalkoztat, ha zavart érzek a rendszerben. Vagyis fontos annyira, hogy tudat alatt szeretnék javítani a dolgon. Mert senki és semmi sem hiba nélküli. Viszont ilyenkor lehetőség nyílhat jobbítani a kapcsolaton. Szóval ne szégyelld te sem, mert mindenféleképp pozitívan jössz ki a dologból. Ellenben probléma, ha már nem csak zökkenőkről beszélünk, hanem mint egy köröm alá szorult szálka, állandóan ott szurkál belülről valamiféle el nem fogadottság, az egyensúlyvesztés kettőtök között. Ha a boldog énünk rovására kell energiákat áldoznunk, csak hogy benntartsuk magunkat egy ilyen kötelékben, akkor ott már magunkat is becsapjuk.
Először is önmagunkban kell tisztára cserélni azt a pelust és elfogadni, hogy igenis érünk annyit, mint a másik. Hogy fontos a szavunk, a gondolataink. Ha belül egy szintre kerülünk a másikkal, az már fél siker. Nagyon sokszor azért ragadunk benne egy ilyen kiaknázó barátságban, mert nem becsüljük magunkat eléggé. Félünk, hogy magunkra hagynak „annyi év után„, így inkább hátrébb soroljuk jómagunkat. Szóval konduljon meg az a vészharang, ha kevesebbnek érzed magad.
Általában jó hallgatóság vagyok. De mi van akkor, ha ha csak erre van szüksége a másiknak és semmi másra? Kell a kölcsönösség, hisz nem csak publikum vagyok. Ugyanúgy én is vágyhatok a meghallgatottság és megértettség jóleső érzésére. Persze ha a felületesség elég, akkor szólhat ennyiről egy barátság, de azt hiszem ennél többre vágyom. Sokszor azonban nem is olyan egyszerű felismerni ezeket a helyzeteket. Voltak olyan szituációk az életemben, amikor eleinte nem is gondoltam volna a kiegyensúlyozatlanságra, hisz olyan jónak tűntek a beszélgetések. Aztán idővel egyre szembetűnőbbé vált a másik oldalról a túl sok:
- „én én én„,
- a „jaj az semmi, velem dupla annyi [valami] történt„,
- a téma közepén (jellemzően rólam szóló) se szó, se beszéd megszakadó csetelés a másik részéről, ami aztán többé nem folytatódik,
- véleménykikérés valamiben, de a véleményünk meghallgatása már érdektelenségbe fullad (a megfontolása meg pláne),
- meg a „most épp nem érek rá, de majd hozzuk össze” amikor szükségem lett volna rá és ami aztán persze nem jött össze.
Amikor a másik felé billen a mérleg folyton, az számunkra nem egy jó leosztás, hisz – és most legyünk egy kicsit önzőek – ebből nem sokat tudunk nyerni.
És ha az adok-kapok helyett javarészt csak adok, abból hogyan töltődök fel?
Fontos leszögezni, hogy ha rádöbbensz, hogy van ilyen ember az életedben, ne magadban keresd a hibát. Ne magadat okold. S ami a legfontosabb – és tudom, egyúttal a legnehezebb is – ne táplálj dühöt. Láss a függöny mögé. Sokat segít, ha megértjük, hogy ezek a viselkedések nem a személyünk ellen irányulnak. Nekem használt, amikor megértettem, hogy ezek az emberek nem konkrétan engem pécéztek ki, hogy felhúzzanak. Semmi ilyen személyes dolog nem játszik itt közre, kérem alássan. Egész egyszerűen ők így működnek. Egyfajta védekezés ez tőlük. Talán a saját gyengeségüktől, talán az életük során felhalmozódott sérelmeik miatt. Talán nem is fontos ezt felkutatnunk. Csak lássunk át az álarcon. És máris amit eddig az erősségük zálogának hittünk, a gyengeségük bizonyítékává válik. Fejben már nem is soroljuk magunk fölé a másikat, egy szintre kerülünk és megértőbbé válunk. Persze ez nem azt jelenti, hogy innentől akkor már szó nélkül tűrhetünk. Csak könnyebben elfogadjuk, hogy ez nem feltétlenül az öribari kategória és a helyén tudjuk kezelni, ki tudjuk zárni a negatív energiákat.