No, talán legjobb lesz, ha az elejétől indulok.
Nagyon sokáig nem voltam tisztában azzal, hogy mi az az önismeret. Azaz ez csak részben igaz. Merthogy a gyengeségeimmel nagyon is tisztában voltam. Nem tartoztam gyerekkoromban azok közé a kiváltságosok közé, akik kiegyensúlyozott családi körülmények közé csöppentek és már fiatalon megtapasztalhatták az egészséges énkép bimbózásának csodálatos folyamatát. Belekezdhetnék most a szülői szerepek abnormalitásának kivesézésébe, de csak vádaskodásnak tűnne, azt pedig nem akarom. Egyszer majd fogok írni erről is. Lényeges viszont, hogy önértékelésem egészen ziláltra sikeredett. És ha egy gyerek ilyen féloldalas önbecsüléssel cseperedik fel, akkor kénytelen elkezdeni elemeznie magát és jó esetben belevágni önmaga tudatos felépítésébe. Persze leélhettem volna az eddigi éveim ebben az állapotban is. Rengeteg ember teszi így egy életen át. De nem éreztem magam jól. Tömérdek szituációban kondult meg az a vészcsengő belül – már egész korán -, hogy valami nem kerek.
Valószínű ezért van az, hogy analizáló típusú ember lettem.
Vagy lehetnek ennek genetikai okai vajon? Belénk van kódolva, hogy milyen személyiségtípusúak vagyunk, vagy a körülmények is közre játszanak ebben?
Egy szakközépiskolai tanárnőm mondta egyszer rólam, hogy olyan vagyok, mint egy számítógép: adatokat gyűjtök, csendben megfigyelek és elemzek, összefüggéseket kutatok. Jelentette ki ezt úgy, hogy csak figyelt rám az órák alatt. Számomra akkor, 16-17 évesen nagyon megdöbbentő volt ez a tapasztalata rólam, mert még soha előtte nem fogalmazódott meg ez így bennem. De nem is trafálhatott volna bele jobban. Elkezdtem megfigyelni önmagam, onnantól kezdve tudatosan, hisz már tudtam mit csinálok. Jött is az igénye magától. Persze először csak a külvilágtól kapott sérelmeimet naplóztam. Hogy „az a kis rohadék már megint beszólt„. Nyugi, mindenki érez így néhanapján. Aztán a kiváltó okokon agyaltam, hogy vajon miért történhetett, ami történt. A haragomat a világra és az ebből fakadó félelmeimet kezdtem megfigyelni. Ami hibás működést gyerekkorban beléd kódolnak, bizony nagyon nehéz felülírni. De kalandos és fordulatokkal teli út ez, ha vállalkozol rá.
Aztán arra gondoltam, hogy erről az utamról – ami még ma sem ért véget – elkezdhetnék szemelvényeket írogatni. Mert egyrészt szeretek írni. Plusz szuper terápiás jellege van. Másrészt miért ne oszthatnám meg másokkal saját megtapasztalásom sikereit, vagy épp buktatóit? Hátha épp az egyiket olvasgatva sikerül túllépned egy nehéz napon. Ha szórakoztatónak találod, akkor már teljes a siker.