Két napja, mikor bele akartam kezdeni ebbe a cikkbe, még próbáltam volna pozitív felütéssel zárni, legalábbis reménykedő gondolatokat beleszőni. De mára már világossá vált, hogy nem sok értelme maradt holmi csalfa reménysugárban bízni. Már évek óta egyre kevesebb a reménység. Csak a csend maradt. Újra egy lépéssel előrébb léptünk – vagyis inkább hátra, a sötétségbe – afelé, ahol már nincs egyenlőségjel két ember között. Ahol már nem az számít, ki milyen értéket képvisel, hogy mindenkitől színesebb, gazdagabb lehet a társadalom, hanem az számít egyáltalán embernek, aki egy skála normálisnak kijelölt origójához minél közelebb helyezkedik el. Vagyis rosszul fogalmaztam, mert pont azon a bizonyos nullponton kell állni, hisz semmiféle kilengés nem megengedett.
TOVÁBB OLVASOM →Szakítás a főnökkel
Több, mint 1 éve már, hogy megváltozott az élet ezen a bolygón. Közel 1 éve már, hogy az én, stabilnak hitt életem is megváltozott. Ám a stabil alatt most a megszokottat, statikust, veszélytelent, “kihívástalant”, mozdulatlant és merevet értem, ami meg nem feltétlenül jó is. Közel egy éve már, hogy nem írtam. Részben, mert saját magam újra építésével voltam elfoglalva, részben pedig, mert a gyászon, a búcsún kellett túllépjek és ez sokáig tartott - a körülményeket is tekintve. Ebbe a folyamatba enged betekintést az alábbi, egy tavalyi pályázatra készült írásom, átdolgozva és kibővítve.
Mennyire lehet törékeny dolog a bizalom, a hűség és az odaadás egy munkahelyi környezetben? Beszélhetünk egészséges, érzelmi alapú kötelékről egy főnökkel, vagy amit a réven nyer az ember, azt elveszti a vámon? Egyáltalán érdemes ilyen kapcsolatot kialakítani? Hisz ha megromlik a viszony, egyszerre két dolgot veszíthetünk: a munkahelyünket és ráadásul egy barátot is. Hogyan lehet felállni egy ilyen trauma után?
TOVÁBB OLVASOM →It’s a Match!
Ismerkedős appok, virtuális randik, mobilba zárt légyottok, végtelenített lista emberek felturbózott fotóival, minden napra valaki szebb, újabb, kalandosabb, ígéretesebb. És mellé hatalmas elvárás-hegyek tollbamondva a profilokban. Aki aktívan keresi a párját, azok közül kevés olyan akad, aki ne próbált volna ki hosszabb – rövidebb időre valamilyen randi oldalt / appot. Ezek a szolgáltatások kétségtelenül miattunk vannak. De biztos, hogy értünk is?
TOVÁBB OLVASOM →A nagy identitás-kavar. Avagy tehetünk-e önazonosságunkról?
Belefutottam pár hete egy videóba. Elküldték és nekem szegezték a kérdést: mi a véleményem róla? Nos kíváncsian belekezdtem, de ahogy teltek a percek egyre inkább azt éreztem, hogy összeszorul a gyomrom az elhangzott mondatoktól és nem hagyható szó nélkül ez az egész jelenség.
TOVÁBB OLVASOM →Az álarc mögé bújt én
Ahogy írom ezeket a cikkeket, nagyon sok után – és itt leginkább a önmagamról szólókra gondolok – kapok ahhoz hasonló visszajelzéseket barátoktól, mint „Ezt én nem is gondolta volna rólad„, vagy „Csaba, neked tényleg voltak ilyen problémáid?„. Mindenféle egoizmus nélkül írhatom, hogy részben jól is esnek ezek a visszajelzések. Jól esnek, de el is gondolkodtatnak egyszerre. Mert piszok jó színésznek kellett lennem, ha ezeket a belső harcaim ilyen jól el tudtam rejteni. De kinek is jó az, ha színészkedem, elrejtem magam? Pontosabban: jó az nekem, ha megjátszom életem bizonyos részeit? Fura egy dolog ez és sosem készültem erre így tudatosan. És ha nem érnek bizonyos impulzusok, talán még ma sem lennék azzal teljesen tisztában, milyen félrevezető is volt ez. És hogy miről is van szó?
TOVÁBB OLVASOM →Önnek jogában áll kihalni
„Soha nem volt még ennyire közel a végítélet órája.”
Elolvassuk a fenti idézetet és unottan lapozunk tovább, vagy görgetünk egyet, ha épp Facebookon lógunk. Egyszerűen nem szólít meg minket a téma. Pedig annyira érintettek vagyunk benne, hogy az már szinte fáj és mégis: egyúttal felfoghatatlan is számunkra. Pedig te is és én is a részei vagyunk egy nagy egésznek, ami speciel a mi közös világunk. És jelenleg nagyon úgy néz ki, hogy minden cselekedetünkkel a szakadék széléről araszolunk egyre csak tovább a feneketlen mélységbe.
Tovább olvasom →Majd’ szét robbanok, de nem mondom a szemedbe
„Hát persze! Mert nekem mindenki hülyeségét szó nélkül el kell viseljem. Bezzeg hibázzak csak én egyszer és rögtön mindannyian leszedik a fejem! Hát tudjátok mit? Kapja be mind!„
Te jó ég! Nem dicsekedni való dolog, de rengetegszer robbantak be ilyesmi gondolatok a fejembe. Sőt, ha nem figyelek oda, talán néha még ma is akarnának. Neked is előfordult? Na, csak őszintén! Hát persze, hogy igen. De ma már tudom, hogyan tudom eloltani azt a bizonyos kanócot.
Tovább olvasom →Jaj úgy aggódok, nehogy történjen veled valami! – avagy miért szeretjük az önbeteljesítő jóslatokat?
Szegeztek már neked hasonló mondatot, mondjuk egy hosszú út előtt? Esetleg volt már, hogy te magad intéztél ilyesmi üzenetet valakinek, mert annyira őrült mód aggódtál, amíg haza nem ért? És mit gondolsz, kinek segített ez, hogy az a bizonyos út jobban teljen, harmonikusabbá váljon? Neked, vagy esetleg a másik félnek? SPOILER ALERT: egyikőtöknek sem.
Tovább olvasom →Én nyertem bibibí! 2. – FACEBOOK EDITION
1. rész – Én nyertem bibibí!
Írtam pár napja a rajtunk egészségtelen módon eluralkodó versengési lázról. Fentebb találsz linket, ha szeretnéd elolvasni, de eddig nem tetted volna. Tekinthetjük jelen írást a második résznek, így be is számoztam őket. Van ennek a témának egy olyan oldalhajtása is, amelyet ott akkor nem részleteztem, mindazonáltal létezik. És nem is olyan régóta. Azonban annál nagyobb kakaóval égeti rá bélyegét mindennapjainkra. Ez pedig az egyik legkedveltebb közösségi terünk, a Facebook. Vagy úgy nagy általánosságban a közösségi hálózatok, mint olyan. De hogyan is sarkallhat ez minket rivalizálásra?
Tovább olvasom →Gyere már változás, nem érek rá egész nap!
A mai felgyorsult világunkban egyre inkább kezdünk hozzászokni ahhoz, hogy mindent készen kapunk. A gyorséttermekbe beülve instant kaját, a közösségi hálón lógva instant érzelmeket, a népszerű táplálékkiegészítőktől meg instant izmokat. Elhitetik velünk, hogy amit csak akarunk, egyből meg is kaphatjuk. Instant. Hát csoda, ha belső világunkat, az érzékeny kis lelkünket érintő „hibajavításokat” is egyből akarjuk élvezni?
Tovább olvasom →